Most szól:
Vezeti:
×
2020.04.17 Péntek . 07:51

Családmeséink! – Csemer Boglárka Boggie

Sugárzó fiatal énekesnő ül otthon a kanapén. Megmutatja a kamerával a pocakját, ekkor odaszalad hozzá 3 éves kislánya, Lenke és odabújik hamarosan érkező kistesójához. Idilli családi kép, amihez legalább ennyire harmonikus családi élet is tartozik. Ezen a héten a Családmeséinkben Csemer Boglárka „Boggie” mesélt Rókusfalvy Lilinek szüleiről, szülőségről és az életét meghatározó dalokról.

AZ ÉN CSALÁDMESÉM – ÍGY LETTEM ÉNEKESNŐ

Rókusfalvy Lili: Induljunk el a te meséd elejéről! Azt tudom, hogy a családodban nem nagyon volt olyan ember, aki énekes vagy hasonló pályán mozgott volna, mint te. Mégis mikor döntötted el, hogy énekesnő szeretnél lenni? Mi volt az a hatás, ami miatt elindultál ezen a pályán?

Csemer Boglárka „Boggie”: Ez egy érdekes történet. Egészen kis korom óta tudtam, hogy énekesnő akarok lenni. Nagyon hamar kiderült, hogy szeretek énekelni, és hogy ügyes is vagyok benne.

(Lenke, Boggie kislánya beleszól: Volt itthon Boggie koncert.

Boggie: Ő volt a konferanszié tegnap. /nevetnek/

Lili: Akkor nagyon családiasan telt ez a koncert. )

Boggie: Visszatérve a múltamhoz, már 2-3 éves koromban tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. És hál’ Istennek a szüleim is nagyon hamar rákaptak erre… Őket sosem kellett győzködni. És persze mindig voltak olyan tanárok is az iskolában vagy az óvodában, akik néha elbeszélgettek velük, hogy jobban kéne velem foglalkozni. Eljártam ilyen kis versenyekre; kerületi, országos… De addig még nem tudtam, hogy mi vagy mivel is jár pontosan ez a szakma. Viszont amikor hetedikes voltam, az általános iskolám tornatermében volt egy ilyen iskolai rendezvény, ahol énekeltem és utána rengeteg szeretetet meg pozitív visszajelzést kaptam az iskolatársaktól. Ez nekem annyira meghatározó élmény volt. Ekkor éreztem azt először, hogy „Úristen, én tényleg ezzel akarok foglalkozni! Én ezt érezni akarom mindig! Ezt szeretném!” Szóval én egy ilyen kis tudatos gyermek voltam. Elég hamar tudtam, hogy mit akarok és nagyon hamar elkezdtem zeneiskolákba járni.

Lili: Viszont ehhez azért kellett a családod is. Én is világsztárnak készültem, csak mondjuk nem voltam akkora tehetség, mint te. (nevetnek) Ráadásul, általában amikor egy kislány előáll azzal, hogy énekes, táncos vagy színésznő szeretne lenni, akkor van egyfajta szülői nyomás, hogy „jó, oké tök aranyos vagy, de azért legyen egy rendes szakmád, egy rendes diplomád is lányom”. Ez nálunk is így volt, és nálad?

Boggie: Képzeld el, hogy ilyen nem volt. Sőt! Ez a fajta mentalitás inkább bennem volt meg. Én jelentettem ki, hogy azért csak kéne egy polgári szakma is.

Lili: Tehát akkor neked van egy polgári szakmád is?

Boggie: Igen, van egy francia nyelvi diplomám. És nagyon sokáig tanítottam is franciát, amíg nem tudtam megélni csak a zenélésből. Szépen elvégeztem a francia szakot. Pontosan amiatt, amit mondtál. Viszont nálam ez nem szülői nyomásra jött, hanem volt bennem egy olyan érzés, hogy több lábon kell állni, mert sosem lehet tudni, hogy bejön-e ez az egész énekesi karrier vagy nem.

Lili: Mikor érezted azt, hogy bejön?

Boggie: Abszolút a Parfümnél.

MINT A MESÉBEN

Lili: Ez a klip ugye 2013-ban jött ki?

Boggie: Igen, igen! És előtte 2009-ben alapítottam a zenekaromat. Eltelt 5 év, mire jött a Parfüm és vele az ismertség. Az nagyon sok idő. A nagyon sikeres emberek azt szokták mondani, hogy a siker egyik kulcsa a kitartás. Nagyon nehéz úgy zenélni, hogyha lassan jönnek a visszaigazolások, a megerősítések. Nehéz, hogy az embernek folyamatosan legyen hite önmagában és abban, amit csinál. A Parfüm előtt 5 évet lehúztam mindenféle kis klubokban, szépen építettem a kis közönségemet. És mire jött ez a dal, addigra már lett valamiféle rutinom. Nagyon örülök, hogy így alakult.

Lili: Ezzel én is így vagyok. Örülök annak, hogy végigjártam a ranglétrát; gyakornok voltam, riporter, aztán műsorvezető. Elindul az ember az alapoktól és kemény munkával eléri a célt, amit kitűzött magának. Ez neked a Parfüm volt. Gondolom ebben az 5 évben voltak nehézségek, amik akár el is tántoríthattak volna, ha mondjuk nincs melletted a párod vagy nincsenek melletted a zenésztársaid.

Boggie: Az a baj, hogy nehezen tudom már felidézni, de voltak, főleg ilyen apróságok. Akkoriban sokkal jelentéktelenebb dolgok is el tudtak bizonytalanítani. Egy-egy negatív visszajelzés, egy-egy olyan koncert, amin mondjuk csak 5-en voltak. Elmész fellépni egy bármilyen városnak a bármilyen klubjába és örülsz tényleg, hogyha eljönnek a koncertedre tízen. Aztán elkezdenek többen járni és annak örülsz. De minden ilyen kis apró énekesi hibát hatalmas kudarcnak éltem meg, hogy „már hány éve énekelek és hogy követhetek el ilyen amatőr dolgokat? Ez borzasztó!” Nagyon sokszor volt szakmai hullámvölgyem, hogy én még sehol sem tartok. De nem baj, ezek kellenek, hogy az ember a földön maradjon és legyen motiváció, hogy gyakorolj, tanulj. Az, hogy a négy fal között el tudsz énekelni egy dalt a saját örömödre, oké, de azzal előbb-utóbb ki is kell állni és az is egy tök nehéz része ennek a szakmának. Művészi kvalitásokra is szert kell tenni és ez azért nem egyik napról a másikra megy. Eleinte sokszor okozott nehézséget, hogy magamat odarakjam a színpadra. Ez lelkileg tökre megviselt. Nagyon sokszor mentem úgy haza, hogy „most mégis mit gondolnak rólam, tálcán kínáltam nekik a lelkemet… Ez nagyon durva! Ez nem normális! Ilyet nem csinál az ember.” Aztán egyre jobban meg mered magad mutatni és már nem szégyelled magad, nem pironkodsz. Bátor vagy és szereted önmagad. Ezek nagyon hosszú folyamatok.

Lili: Aztán jött a következő nagy mérföldkő 2015-ben; a Wars for nothing, amivel megnyerted a Dalt. Az megint egy másik szint. Az Eurovízió színpadán állni, képviselni Magyarországot. Azt hogy élted meg ezek után?

Boggie: Azt éreztem a Parfümnél is meg a Dalnál is, hogy ez egy ilyen népmesei siker. Hogy jött a kislány Csepelről, semmilyen művészi felmenőkkel, semmilyen anyagi háttérrel… Munkáscsaládból származom: apukám lakatos volt, anyukám szövőnő. A szüleim a csepeli erőművekben ismerkedtek meg és mi ott nőttünk fel a nővéremmel. Én ki tudtam ebből törni és egy jobb életet biztosítani magamnak és most már a családomnak is. De ez az út, nem egy egyszerű út. Ehhez nagyon-nagyon sok segítséget kaptam pedagógusoktól és a szüleimtől is. Akiknek alapvetően nagyon hálás vagyok, mert megtanítottak küzdeni és mindig támogattak pedig nem értettek a zenéhez. Nagyon büszkék voltak rám.

Boggie: Úgyhogy nekem az Eurovízió meg a Dal abszolút illet ebbe a népmesei sztoriba. (nevet) A Parfüm is olyan, hogy nem hiszed el, hogy ez tényleg megtörténhet egy magyar lánnyal! És a Dal is nekem ilyen volt. Én ezt a mai napig egy csodának könyvelem el. Maga a dal sikerét is, mert annyira nem trendi a Wars for nothing. Ez az egy szál gitár kíséretes, letisztult, puritán stílus azért még ma sem annyira divatos. Főleg nem egy nemzetközi közegben. Szóval abszolút csodának tartom mind a két nagy sikeremet és nagyon örülök, hogy ez a dal odáig eljutott, hogy képviselhettem vele az országot. És én ezt akkor nagyon-nagyon komolyan vettem. Legalább két év volt, mire fel tudtam dolgozni ezt az Eurovíziós szereplést. Annyira készültem rá lelkileg és az összes hitem, ami volt a dalban meg a világban, azt akkor beletettem. Emlékszem, hogy mikor hazajöttünk Bécsből, akkor két hétig rémálmaim voltak. Éjjelente felkeltem arra, hogy „Jaj, ma lesz a döntő!”. Utólag úgy gondolom, talán könnyedebben venném.

Lili: Mindenre igaz ez a szakmán belül? Mindenre rá tudsz ennyire görcsölni? Vagy azért ez idővel lazult benned?

Boggie: Rajtam a Lenke nagyon sokat puhított. És most már biztos vagyok benne, hogy teljesen máshogy tudnék végigcsinálni egy Eurovíziót. Most már annyira nem engedek meg magamnak ilyen önostorozásokat. És ez tök jó. (mosolyog)

„EZ AZ ÉLET ÉRTELME”

Lili: Amikor nekem megszületett a kisfiam, Boldi, akkor azt éreztem, hogy innentől kezdve semmi nem tud kihozni a sodromból, csak ő. (Boggie nevet.) Csak ez a pici miliő, amiben mi vagyunk, a mi világunk az, ami számít. És ez valami felemelő érzés. Ezt érezted te is, amikor megszületett Lenke?

Boggie: Tényleg nagyon jó, szerintem is. Mert így helyre rakja a hangsúlyos, meg a hangsúlytalan dolgok közti arányokat és akkor már egyszerűen annyira feleslegesnek tűnik egy ilyen lelki önvádaskodás, ahhoz képest, hogy ott van egy gyönyörű gyermek, aki rengeteg boldogságot ad és kitölti az életedet. Ez igazából az élet értelme. Úgyhogy én tényleg mindenkit csak bátorítanék a családalapításra. És úgy örülök, hogy egyre természetesebb, hogy gyermeket vállalnak a nők, egyre divatosabb. Úgy érzem, ez valahogy a jövőnek a teremtése is, mármint a gyermekvállalás.

Lili: És Lenke milyen? (Boggie nevet.) A közösségi média felületeiden - érthető módon -, nem nagyon lehet őt látni. Szóval nagyon véded a családi kis intimszférátokat, ami szerintem tök jó. De valamit azért árulj el róla! Kire hasonlít rád vagy a párodra?

Boggie: Karakterben nagyon a kettőnk vegyítése. Bátor, vagány kislány és nagyon jó humora van, de közben tud lágy lenni. Ezeket inkább tőlem hozza, mármint a lágyságot. A humort meg a viccelődést a férjemtől. Fizimiskára meg nagyon a nagymamákra hasonlít. Mind a ketten a férjemmel ilyen sötét tónusúak vagyunk, Lenke meg full szőke. (mosolyog) Babakorában egyébként meg olyan volt, mint egy Monchhichi. Dús, fekete haja volt és most elkezdett kiszőkülni, úgyhogy egy az egyben a férjem anyukájára hasonlít. Kíváncsi vagyok, hogy a második kislány kire fog ütni, mert ez a sötét tónus, mind a kettőnknél az apák vonaláról jön. A világosabb tónus meg a nagymamáktól. Úgyhogy fizimiskára nem hiszem, hogy megmondanád, hogy a mi gyerekünk. (nevetnek)

Lili: De mondjuk szokott énekelni? A fülében van neki is a zene, mint neked?

Boggie: Egyébként igen. Most három éves és egyértelműen látom, hogy nagyon könnyen visszaénekel dallamokat. Nagyon sokszor kreál magától dallamot meg dalszöveget.

Lili: Mennyire inspirál amúgy ő téged? Van, amikor valami olyat csinál, amiből aztán dal születik?

Boggie: Van az az alkotó típus, akiben minden nap van egy olyan feszültség, hogy ki kell írnia magából a dolgokat. Egyszerűen nem bír magával. Én viszont inkább olyan vagyok, hogy gyűjtögetem magamban a dolgokat, aztán egyszer nekiülök írni, akkor viszont 3-4 hónapig így nem lehet hozzám szólni. Amikor Lenke megszületett, nagyon sok inspirációt és löketet adott. Még kisbaba volt és csak a szőnyegen gurulgatott, éppen csak elkezdte felfedezni a világot, akkor írtam meg a harmadik lemezemet. Most pedig azt tervezem, hogy nyáron megírom a negyedik lemezt.

Lili: Hogy tudsz elvonulni 3-4 hónapra egy kisgyerek mellett? (nevetnek) Lenke biztos nagyon szófogadó meg intelligens kislány, de ilyenkor egyszerűen azt mondod neki, hogy most alkotok és kész?

Boggie: Nem tudom, majd ez most kiderül. (nevet) Amikor legutóbb ezt csináltam, akkor ugye még pici baba volt. Nem igényelt annyi figyelmet és nagyon sokat aludt például, ezért is tudtam ilyen hamar visszaállni a munkába. De azért nekem is nagyon sok segítségem van. Nagyon jól elvan az apukájával, nagymamájával, sógornőmmel, a testvéremmel, a keresztlányommal. Tehát rengeteg emberre tudom biztonsággal rábízni, úgyhogy majd meglátom, milyen lesz ez a negyedik lemez.

Lili: És nyárra már ott lesz a pici baba is…

Boggie: Majd valahogy megoldjuk. (mosolyog)

Lili: És a férjed, Bálint ő milyen apuka? Olyan, aki az első pillanattól kezdve ott volt? Én mindig azt mondom, az én férjem gyakorlatilag csak szoptatni nem tudta Boldit (Boggie nevet), de ha rajta múlik, azt is megcsinálta volna.

Boggie: Bálint is ilyen. Szerintem még azt is tudná csinálni. (nevetnek)

Lili: Azért mégiscsak egy lányos apáról van szó…

Boggie: Igen. Tök jó a harmónia köztük Lenkével. Kellően engedékeny, de amikor kell, akkor kellően odaszól vagy kezel szituációkat. Szóval nálunk nincs ez a jó zsaru, rossz zsaru, hanem mind a kettőnk jó is, meg rossz is. Bálint egyébként nagycsaládból jön. Ők négyen tesók, már mind a két bátyjánál vannak kisgyerekek, tehát ő gyakorlatilag gyerekkora óta gyerekekkel van. Szóval neki és az egész családjának is nagyon természetes volt, hogy érkezik a Lenke. Olyan természetes volt, mint a nap, hogy jön még egy unoka. Ez nekem nagyon sokat segített abban, hogy lazábban meg gördülékenyebben vegyük az akadályokat. Igazából nem is volt ilyen első gyerekes bénázás. Persze az első három hónap az ismerkedésről szólt, amit mondanak is, ez a gyermekágyi időszak; kialakul a szoptatás, megismerkedsz a kisbabáddal, rájössz, hogy mit hogyan kell. De utána nekem egy ilyen easy peasy helyzet volt. Hamar átaludta az éjszakát, tök jól ment a szoptatás. Összetehetem a két kezemet igazából.

A SHOW NEM ÁLLHAT MEG – KONCERT A NAPPALIBÓL

Lili: Így könnyebben álltál vissza a munkába is. És ebben az új helyzetben is elég aktív vagy. Még így is, hogy nem sokára szülsz, hogy egy 3 éves aktív kis csoda rohangál körülötted, esténként lakáskoncerteket adsz. A legutóbbi éppen a hét elején, Húsvét hétfőn volt live koncerted, ahol Lenke volt a kis konferansziéd. Hogy csinálod?

Boggie: Igen, ez tényleg családi csapatmunka. A férjem is benne volt, aki egyébként filmrendező és operatőr, így nagyon sokat tud segíteni. A felvételt is ő találta ki, meg azt is, hogy egyszerre három platformra tudjunk sugározni: facebook, instagram, youtube. Beszereztünk egy ilyen kis hangfal rendszert, hogy a zene egy külön eszközről szólhasson. Ez nagyon sokat javított az első lakáskoncerthez képest a hangminőségen. És Lenkét is rá lehetett venni az együttműködésre. Azóta is mondogatja, hogy mikor lesz újra Live koncert. (nevetnek) Igazából a miénk tényleg egy tök jól működő családi rendszer. Szerintem ez nagyon ritka és ezért nagyon-nagyon meg kell becsülni. Főleg a mai világban. Hát, így tudok egy live koncertet megcsinálni, hogy ilyen nagyon szép a családi háttér.

NEKIK SZÓL A TAPS, ÉRTÜK SZÓL A DAL

Lili: És a „Neked írom a dalt” kampányhoz egyértelmű volt, hogy csatlakozol, amikor megkerestek?

Boggie: Szerintem ez egy nagyon jó ötlet volt. Kevés ilyen dal van a magyar poptörténetben, ami ennyire megszólítja a közembert. Úgy, hogy közben nem degradál senkit, nem klisés, bugyuta dalszövege van. Ez a dal beleégett az emberek szívébe, lelkébe. Igazi klasszis! Meghallod és mindenkinek mond valamit, mindenki ismeri. Tényleg a Lenke is egyszer meghallotta és azóta énekli.

Egyszerűen azt éreztem, hogyha valamihez van értelme csatlakozni, akkor az egy ilyen típusú együttműködés. A két sikerdalom után tényleg nagyon hiszek abban, hogy a zenének van ereje. Egyébként nem volt könnyű felvennem, mert akkor még pont dolgozott a férjem és Lenkét is alig bírtam letenni délután. (Lili nevet.) Ezek a délutáni alvások nagyon összemosódtak, amióta itthon vagyunk. Szenvedtem vele vagy két órát, mire elaludt és 5 perc alatt tudtam felénekelni a részem. Közben meg nagyon várták, hogy küldjem, mert azért ezt össze kellett vágni, meg le kellett hangban keverni. Úgyhogy ezt például pont nem volt ilyen könnyű megvalósítanom, de csak összehoztam. (mosolyog)

OTTHON, KISMAMAKÉNT

Lili: Amikor a világban történik valami ilyesmi, akkor mindig felmerül egy csomó új kérdés, egy teljesen új helyzet alakul ki. Lelkileg, mint várandós kismamát, ez hogy érint téged?

Boggie: Vegyesek az érzéseim. Ennek az egésznek 3 fázisa csapódott le bennem. Volt az első kezdeti pánik, a félelem. Hogy elvesztettük a munkánkat, hogy mi lesz velünk, miből fogunk megélni? Aztán ez átcsapott egy ilyen racionalitásba, nagyon sok beszélgetés után. Elterveztük, hogy hogyan fogjuk ezt a 6 hónapot megoldani; milyen kiadásokból tudunk csökkenteni, hogy tudjuk ezt akár bármiféle jövedelem nélkül megugrani. Aztán közben öröm az ürömben, hogy éppen most megyek el szülési szabadságra, így azért valamiféle jövedelmem biztosan lesz, a támogatásoknak köszönhetően. Tehát nem is ez volt a sokkoló, hogy az én jövedelmem kiesik, hanem mondjuk a férjemé, aki a filmiparban dolgozik. És amikor már kitaláltuk, hogy hogyan lesz, akkor lett bennem egyfajta nyugalom. Rájöttünk, hogy éhen halni nem fogunk, úgyhogy akkor már nagy bajunk nem lehet. És most már az egész járványhelyzettel kapcsolatban van bennem egy ilyen sztoikus nyugalom. Úgy vagyok vele, hogy előbb-utóbb vége lesz. Már látom a fényt az alagút végén.

Lili: Nyilván várandósan az ember kicsit máshogy képzeli el a mindennapjait, az utolsó 3 hónapban. Máshogy tervez hangolódni lelkileg. És ilyenkor persze felmerül egy csomó, aggasztó kérdés is. Például ott lehet-e veled a férjed, amikor életet adsz a kislányodnak. Ki lesz ott velem? Mi lesz a gyerekemmel?

Boggie: Érdekes, hogy ezen például egy percig nem aggódtam. Sem a várandósságomon, sem a szülésen. Tudom, hogy amíg itt van bent, addig a legnagyobb biztonságban van (meghatottan), aztán amikor kijön, addigra remélem, csitul majd ez a helyzet. De én egy magánkórházban fogok szülni, Lenkét is ott szültem és ebből például nem akartam engedni a válság, a vírus miatt. Úgy voltam vele, ha teljesen össze kell szorítani a nadrágszíjat, ebből akkor sem engedek, mert nekem nagyon jó volt a Lenkés szülésem. Én ezért is vállaltam szívesen második babát, mert én ott mindent megkaptam, amire vágytam. És én nem akarom ezt a plusz stresszt, hogy tudok-e úgy szülni, ahogy szeretnék. Így viszont a szülésemen sem aggódom. Azokat azért jobban sajnálom, akik most szülnek először. Az nagyobb para. És itt lehet most is apásan szülni. Bent lehet velem Bálint, viszont akkor nem jöhet haza 3 napig. Ott kell maradnia velem. Van lehetőség ilyen családi szobára…

Lili: Lenke akkor a nagyszülőkkel lesz?

Boggie: Vagy a nagymamájával lesz vagy ma azt mondta, hogy Bálint húgával szeretne lenni, de erről majd még beszélgetünk. Többször kérdezte már, hogy ez hogyan lesz meg ő bejöhet-e. (nevet) Olyan aranyos! Valaki biztosan szívesen fog rá vigyázni.

Lili: Klasszak vagytok és szuperül csináljátok.

Boggie: Szerencsénk van. Egy ilyen helyzetet csak egy nagyon stabil családi háttérrel lehet átvészelni. Bele sem merek gondolni, hogyan tudja ezt átvészelni egy olyan ember, akinek esetleg már nem élnek a rokonai, nem jó a családi hálója, vagy ami van, az nem egy jól működő dolog, veszekedésekkel teli. Ez egy nagyon kemény mentális időszak szerintem rengeteg embernek, ki kell tartani.