Most szól:
Vezeti:
×
2020.04.24 Péntek . 07:26

Családmeséink: Apáti Bence

Sokáig a legifjabb balett-táncos volt, aki eltáncolhatta Spratacus szerepét. Küzdött Tybaltként a Rómeó és Júliában és megszelídítette Makrancos Katát. Nagyon ritkán vállal csak portré-interjúkat, velünk mégis kivételt tett az Operettszínház balettigazgatója, Apáti Bence. Rókusfalvy Lili a Tánc Világnapja apropóján beszélgetett vele balettról, családról és apaságról. Meg karatéról - és bokszról!

A TÁNC AZ ÉLETE

Rókusfalvy Lili: A tánc az életed mindennapos része a mai napig. Hogyan lettél táncos? Hiszen egy fiúnál ez mindig olyan érdekes, hogy a te ötleted volt-e, az anyukádé vagy volt valaki, aki akkora hatással volt rád, hogy te is ezt a pályát választottad?

Apáti Bence: Van ennek egy vicces része, meg van egy kicsit komolyabb is. A vicces része az, hogy én nagyon sokféle sportot csináltam; öttusáztam, karatéztam, boxoltam, fociztam… De igazán a küzdősportok álltak nagyon közel hozzám és első sorban talán a karate. Emlékszem, hogy volt egy nagyon szép kertes házunk és a kertben végeztem különböző, az előző napon tanult karate mozdulatokat. Édesanyám meg a verandán állt és könnybe lábadt szemmel nézte, hogy „ez a gyerek ez valami csoda! Ez valami gyönyörű, hogy így balettozik”. (mosolyog) Neki ott fogant meg a fejében, hogy bennem van valamilyen művészi hajlam. Ő úgy látta, hogy már a kertben is balettoztam, miközben én karatéztam. Ez az apró kis félreértés volt, ami a baletthoz vezetett. A komolyabb része a dolognak, hogy én művész családból származom. Édesanyám színésznő, az ő nagymamája és dédnagymamája az erdélyi táncos szcénának voltak elismert tagjai. Az egyik Bécsben volt príma balerina, a másik pedig az erdélyi, román kortárs balettnak volt az egyik alapítója. Tehát azért vannak táncos gyökereim. És amikor én zenét hallgattam, akkor általában táncra pördültem. Nagyon-nagyon szerettem a táncot. És aztán egyszer csak szólt anyukám, hogy van egy felvételi az akkor már Táncművészeti Főiskolán (régen Balett Intézet volt) és nem akarom-e megpróbálni. Mondtam, hogy próbáljuk meg. Jó gyerek voltam, és ha mondtak valamit, akkor megcsináltam. (nevet) Fölvettek és így lettem táncos.


Fotó: Gács Tamás

 

Lili: Az én számból ez különösen furán hangzik, mert én táncosként tudom, hogy minden fiúnak akár lehetne is táncolnia, hiszen miért ne. De amikor kicsi fiúként, anyukád azt mondta a karatédra, hogy milyen szépen táncolsz, nem volt benned, hogy „csak azért is, én fiús sportot szeretnék csinálni”. Nem volt benned egy ilyen kisfiús ellenállás?

Bence: Más volt a világ. Amikor én 6-7 évesen a tánccal kapcsolatba kerültem, akkor a balettművészek megítélése egészen más volt, mint most. Keveházi Gábor  Fülöp Viktor , Dózsa Imre, Solymosi Zoltán ...Ők valami olyan támadhatatlan, elismert státuszban voltak, hogy fel sem merült, hogy bármiféle bántó, dehonesztáló, degradáló jelzőket aggassanak egy férfi balett-művészre. Gyakorlatilag a nemzeti kincseink voltak. A rendszerváltást megelőzően a magyar klasszikus balettélet, a magas művészet legmagasabbik fokán helyezkedett el. Te tudod nagyon jól, hogy a balettre nem lehet azt mondani, hogy lányos, vagy férfiatlan. Aki valaha is betette a lábát igazi balett előadásra és megnézte mondjuk a Spartacust vagy a Makrancos Katát, a Rómeó és Júliát, az pontosan tudja, hogy éppen ellenkezőleg van. Rosszat tesz az előadásnak, ha nem egy nagyon férfias és maszkulin típusú embernek kell - mondjuk - szerelmest játszania. Aki látta Spartacusnak és az afrikainak a verekedős jelenetét, vagy Tybalt és Rómeó közötti duplakardos vívást, amit akár hónapokig gyakorolnak a táncosok, vagy akár megnézett egy olyan klasszikus, szerelmes pas de deux-t, amiben legkevesebb 40-szer kell földobálni a levegőbe az 50 kg-os balerinát, az tudja, hogy ez mennyire férfias műfaj. Úgyhogy anno bennem semmilyen félsz nem volt. Az egy nagyon rossz helyzet, hogy az elmúlt 10-20 évben valamilyen fura okból kifolyólag az ember csak ilyen negatív jelzőkkel találkozik, ha férfi táncosokról van szó. Gúny tárgyává válik a táncos. Vagy még ennél sokkal rosszabb dolgokat tapasztal. De amikor én 7 éves kisfiú voltam, akkor azt láttam, hogy ez egy nagyon-nagyon elismert szakma, nagyon sikeres ember tud lenni az, aki jól végzi a munkáját. Gyakorlatilag sztár tud lenni, beutazhatja a világot és az országa nagyon-nagyon büszke lesz rá. Félreértés ne essék! Most is büszke, csak egy nagyon pici, szűk szubkultúra az, aki tudja, hogy miről van szó.


Mezey Béla – Magyar Állami Operaház

Lili: Én erre táncosként mindig azt mondtam, amikor még gyakrabban találkoztam ezekkel a vádakkal, hogy gyere el fiúként egy balett edzésre. Hogyha te azt végig tudod nyomni tisztességgel, megemelem a kalapom. Viszont említetted Keveházi Gábort, hogy amikor kicsi voltál, felnéztél rá. Aztán később a mestered lett. (Bence mosolyogva bólogat) Mik azok a pontok, amiket te kiemelnél a karrieredből; mesterek, társulatok, iskolák?

Bence: Eleve az, hogy elvégeztem, ötössel a táncművészetit egy csoda volt számomra. Nem voltam tehetséges fiú, viszont borzalmasan szorgalmas voltam. Ugye 9 éves a képzés, és a hatodik évfolyamban átvett minket Keveházi és meglátott bennem valamit. Nagyon kellett, hogy higgyen bennem és elhitesse velem is, hogy táncos lehet belőlem. Nagyon sokat tanultam tőle. Az egyik legjobb pedagógusnak gondolom. Később balettigazgatóm is volt az Operaházban. Egyébként utolsó évben lettem csak ötös, de voltam én még kettes is negyedikben! (mosolyog)

Lili: Mi? Hogyhogy?

Bence: Gyorsan nőttem, vékony és görbe voltam, minden bajom volt. Hozzá kellett erősödjek a 190 centimhez, mert már 14 évesen ennyi voltam. Úgyhogy vékony kis, görbe kamasz voltam, ilyen pattanásos fiúcska és nem volt elég izmom ahhoz, hogy ezt a testet tudjam mozgatni. Aztán az Operaházban elkezdtem Seregi László rendezéseiben főszerepeket kapni. Második évben már Oberont táncoltam a Szentivánéjiben és emlékszem, hogy kirakták a próbatáblára a szereposztást és ott volt a nevem. Titánia: Végh Krisztina  Oberon: Apáti Bence! Nem hittem el, hogy ez velem történik! Majd amikor 26 évesen megkaptam a Spartacus címszerepét, az elképesztő volt! Nagyon sokáig én voltam a legfiatalabb Spartacus. Tybaltot is nagyon-nagyon szerettem, Petruchio-t a Makrancos Katából, amit Popova Aleszjával táncoltam. Nagyon komoly hazai és nemzetközi művészekkel dolgozhattam. Csodálatos évek voltak, nagyon szerettem, nagyon jó élmények voltak.

Lili: Gondolom – lévén, hogy művészcsaládból jössz – anyukádnak és apukádnak mindig élvezted a támogatását, de volt olyan, hogy mélyponton voltál? Hogy elbizonytalanodtál, hogy nem ez a te utad?

Bence: Amikor már bekerültem a színházba, onnantól nem nagyon voltak bennem kételyek. Tudtam, hogy ez van, csinálom. Olyan nagyon rossz sem lehetek, ha kapom a szerepeket, a főszerepeket. Amikor iskolás voltam, ott volt egy-két nehéz pont. Pont Keveházinál az első évben hármas voltam, pedig küzdöttem, harcoltam. Év végén megkaptuk a bizonyítványt és jött oda hozzám a „Keve”, megfogta a vállamat és azt mondta: „Bence, ne haragudj, nagyon küzdöttem érted, de nem lett még meg a négyes. Ez még mindig csak hármas.” Ez nagyon rossz érzés volt, elég sokáig rosszul éreztem magam emiatt. Utána viszont annál izgalmasabb és édesebb volt az, hogy ott állok a színpadon Spartacusként, szól a muzsika és szétmegy a függöny. Ezekre olyan jó visszagondolni! Az embernek nem szabad feladnia, ha hisz valamiben, akkor azt tolni kell ezerrel, mert különben nem kerül fel Spartacusként a keresztre. (nevetnek)


Fotó: Mezey Béla – Magyar Állami Operaház

ILYEN A BOKSZ…

Lili: Van egy mondásod, ami szerint a balett éppen olyan, mint a kemény élsport.

Bence: Igen, az. Amikor a fiaim megszülettek, pár évvel később visszamentem bokszolni, versenyszerűen és mindig rácsodálkoztak az edzőtársaim, hogy milyen elképesztő kitartás az, ami bennem van. Mondtam nekik, hogy én napi 6 órát versenysportolok, csak azt momentán balettnak hívják. És ezek a kemény, tökös gyerekek el is jöttek aztán előadásokra és bármilyen társaságba mentünk bulizni, ők voltak az elsők, akik odapirítottak arra, aki bármiféle rossz tréfát megengedett a balett-táncosokkal kapcsolatban. Azt mondták: „Akkor lehet bemenni a Bencével a ringbe és megnézzük mi lesz a vége”.

Lili: Ha már itt tartunk… Maga a boksz mikor jött az életedbe?

Bence: Bokszoltam kiskoromban is. Borzasztóan szerettem magát a sportot, mindig néztem, mai napig nincs olyan bokszmérkőzés, amit ne néznék meg… Gyerekként a 3. kerületbe, Papp Laci klubjába jártam bokszolni, de versenyre már nem vittek. Aztán felnőtt koromban két versenyen is voltam. Fejvédő nélkül, minden nélkül. (büszkén mosolyog) Két évvel ezelőtt pont Kótai Misi barátomhoz jártam le a terembe. Válogatott bokszolókkal tudtam edzeni és Öcsi bácsival (Szántó Imre, ökölvívó, mesteredző), Kokó edzőjével kesztyűztünk és a Bedák fivérek  tanítottak… Ezt nagyon élveztem, de rengeteg energiát és időt vesz el és most már nekem olyanom nem nagyon van. De időről időre felmerül a gondolat, hogy milyen jó lenne elmenni megint bokszolni.

A DAL, AMI KELL

Lili: Olyan gyerekkori barátaid például, akik a bokszos-karatés Bencét ismerték, ők kísértek az utadon? Támogattak?

Bence: Eleinte zenesuliba jártam, tehát alapvetően művészlelkek között nőttem fel. És ezek a gyerekkori barátaim egyébként jórészt zenészek is lettek. És igen, figyeltük egymás karrierjét és életét. Pont az idei Dalban versenyző Kovács Bálinttal, aki a Tárkány Műveket  csinálja, nagyon jó barátok voltunk. Ott zsűrizem a csapatot és közben ott áll az én régi, gyerekkori barátom a színpadon. Ez egy csoda pillanat volt. (mosolyog)

Lili: Sok csoda pillanat volt még a Dalban. A zsűrizésben egyébként volt már korábbról tapasztalatod, de azért ez egy teljesen más közeg és itt a dalok versenyeztek. Neked amúgy mit jelent a zene?

Bence: A zene nekem ugyanúgy a mindenem, mint a tánc. Meg tud határozni egy-egy szerepet, egy-egy szólót, egy-egy pas de deux-t. Csontig hatolhat, mert olyan energiákat tud felszabadítani, ami elképesztő. A mai napig, hogyha hallok egy jó zenét, akkor azt rogyásig hallgatom. Több százszor akár, mert olyan energiákat nyerek ki vagy kapok belőle, ami fantasztikus. Nagyon sok történetem van, hogy valami zenei fesztiválon meghallok valami muzsikát és egyszer csak az első sorban találom magam a legnagyobb pogóban. (nevet) Ezért itt is nagyon vártam minden adást, minden pillanatot. Sok olyan nóta volt, ami sokadszorra is libabőrt és valamilyen endorfintermelést tudott elindítani bennem. Például a „Mostantól” volt egy ilyen szám. Nagyon jól éreztem magam a Dalban, szerettem részt venni benne.

OTTHONRÓL HOZOTT KÖLTÉSZET

Lili: Tényleg látszott, hogy együtt lélegzel a műsorral és a dalszövegekre is nagyon sok időt fordítottál, hogy azokat kielemezd. Bár nálad ez zsigerből jön. Talán azt is mondhatnánk, hogy az anyatejjel szívtad magadba. Noha neked apukád volt költő. (nevetnek) A szövegek, a szavak fontossága tőle jön?

Bence: Szerintem igen, biztosan. De azt is el kell mondani, hogy anyukám is szeret írni. És jól is ír. Amikor kamasz rosszcsont kisfiúcska voltam, csak a szokásos rosszalkodásokra kell gondolni…

Lili: Nem baj, egy fiúnál legyenek ilyenek. Én ezt mondom…

Bence: Még! (nevetnek) Visszatérve, amikor hazaértem, sokszor az ágyamra le volt rakva egy 15 oldalas levél anyukámtól… Meg mindig ír könyvet is, ami aztán sosincs kiadva, de foglalkozik ő is írással.

Lili: Azért ezek mellett az oktató-nevelő levelek mellett ne menjünk csak így el! (Bence nevet) Elolvastad őket, amikor még huncut kamasz voltál?

Bence: Elolvastam én ezeket, meg válaszoltam is rájuk szóban. De ezzel csak annyit akartam, hogyha anyukám megbántva érezte magát, vagy valami nagyon fontos dologról akart beszélni, akkor ő is a betűkhöz nyúlt, az íráshoz. Tehát az írás apai és anyai részről is ott van bennünk. Ha valamit szeretnénk kifejezni, akkor azt szeretjük leírni. Gyerekkorom óta nagyon szeretek olvasni. Mindig is el tudtam menekülni, bújni a könyvekbe, hogyha valami gondom-bajom volt. Úgyhogy az is egy nagyon érdekes és jó dolog, hogy az is most megvan az életemben, hogy tudok az írással foglalkozni (megjegyzés: Bence publicista is). De nyilvánvalóan az apukám az, aki ült otthon – ez a kép belém is égett -, pipázott és egy ilyen írógéppel kattogott és írta éppen vagy a könyvét, vagy az újságcikkeket, vagy a színházkritikákat. Ezt tőle láttam és szívtam magamba, hogy felnőtt ember az ír, olvas.  (megjegyzés: apukája Apáti Miklós .

Lili: Anyukád, Lukácsy Katalin, aki ugye színésznő és gyerekdalokat ír…

Bence: A Zengő ABC-t csinálta annak idején. Meg zenésít is meg verseket, sajátokat is meg mások verseit is…

Lili: Nem hiszed el, de én a Zengő ABC-nek a Duna tévés verziójában szerepeltem.

Bence: EZT NEM MONDOD KOMOLYAN! (nevet)

Lili: Kb. 7 éves voltam és imádtam.

Bence: Azonnal átmegyek anyukámhoz és megkeresem. (nevet)

Lili: Apukád gondolom egy kicsit visszahúzódóbb lehetett, ha egy írógép mögött ült általában. Anyukád viszont egy sokkal extrovertáltabb személyiség lehet. Tőle jön vajon a benned lévő szereplési vágy?

Bence: Biztosan, de azért apukám bármennyire is otthon írt és gondolkodó embert volt, amikor társaságba mentünk, a társaság középpontja is tudott lenni. Az egykori újságíró kollégái a mai napig emlegetik, hogy milyen fantasztikus sztorijai voltak, hogy hogyan tudott szerepelni. A maga módján ő is egy nyitott figura volt, aki szerette a társaságot. Anyukám persze fokozottabban, hiszen egy színésznőről van szó, akinek a szereplés, az emberek előtti megnyilvánulás sokkal inkább a személyiségéhez tartoznak. De mind a ketten tipikusan azokat a személyiségjegyeket mutatják, amikor valaki szeret társaságban lenni és élvezi, hogyha van körülötte ember. Nagy vendégségek voltak nálunk mindig, nagy élet volt nálunk.

IKERTESÓK

Lili: Van egy ikertestvéred, Ádám, akivel külsőleg egyáltalán nem hasonlítotok. Talán azt sem mondanám meg, hogy bármilyen rokoni szál van köztetek. De mi a helyzet lelkileg, mennyire hasonlítotok egymásra?

Bence: Nem nagyon. Kétpetéjű ikrek vagyunk, szeretjük egymást, tartjuk a kapcsolatot, most meg pláne, hogy itthon vagyunk. Külsőleg tényleg nagyon mások vagyunk. Amikor kicsik voltunk, a vállamig ért konkrétan. Nagyon szőke volt és kék szeme van. 20 kilóval könnyebb is volt, meg 20 centivel kisebb is. Egyébként sokkal finomabb lélek, mint én. Ő ugye zenész lett, a Ferenczi Gyurinál zenél. Zongorázott, aztán szolfézs szakon végzett. Szóval ő más, de ettől függetlenül nagyon szeretjük egymást és fontosak vagyunk egymás számára. Viszont nem az a tipikus egypetéjű iker, amikor ráérzel a másikra. Testvérek vagyunk, akik egy időben születtek.

APJA-FIAI

Lili: És a fiaidnál mi a helyzet?

Bence: Ők is kétpetéjűek.

Lili: Erre azért kicsi az esély. Örültél, amikor kiderült?

Bence: Igen kicsi és nagyon örültem, amikor megtudtam. Nagyon küzdelmes és nehéz volt eleinte, de a mai napig azt mondom, hogy megérte. Az ember nem alszik az első 6-7 hónapban és megköszöni Istennek, ha 4-5 óránál többet tud aludni, de megérte. Elképesztő jó, erős a kapcsolat köztünk a fiaimmal. Nagyon különbözőek ők ketten is, de mind a kettőben ott érzem, látom egy picit magamat, meg a saját testvéremet, anyukámat, apukámat is természetesen. És azt hiszem, hogy náluk is hasonló a viszony, mint köztem és a testvérem között. Nagyon mások, de mégis borzasztóan szeretik egymást. Veszekednek is néha és ezt nem szeretem, meg verekednek is, amit még jobban nem szeretek. Ezért ezt nálam nem szabad csinálni. Közben anyukám mondja, hogy náluk azért előfordul…

Lili: Jó, de a nagymamáknál mi nem fordul elő? (nevetnek)

Bence: Szóval tudnak azért rosszak lenni, meg egymással is nagyon komiszul viselkedni, de ha nagyon ritkán van olyan, hogy nem egyszerre vannak itt, akkor meg mást sem hallok, mint „hol van Miksa, hol van Kadosa? Hívjuk már fel, beszéljünk vele!”.

Lili: Te egyébként milyen apa vagy?

Bence: Tudok szigorú lenni, meg muszáj is. Az az igazság, hogyha két ikerfiad van, akkor néha muszáj szigorúnak lenni. Nagyon sok energiával rendelkező kis legényekről van szó, nem lehet hagyni elszabadulni őket. Muszáj néha meghúzni a gyeplőt. Ilyen értelemben szigorú vagyok, igyekszem következetesnek lenni.

Lili: Mi az, amit át szeretnél adni nekik? Valami olyasmi, amit még te is a szüleidtől tanultál. Mondjuk a könyvek, az olvasás szeretetét?

Bence: Mindjárt 11 évesek lesznek, de mind a kettő szeret olvasni. Az egyik fiam az még baromi jól is ír. A mai napig szeretnek odabújni hozzám és akkor felolvasok nekik. Nyilván tudnak olvasni, de szeretik, ahogy én mesélek nekik. Ülnek és hallgatják a történeteket. És majdnem minden este olvasok is, ha itt vannak. Most például André Agassi életrajzi könyvéből olvastam, előtte meg Mike Tyson életrajzi könyvéből… Persze minden ronda szót igyekeztem átugrani. (nevetnek)

Lili: És náluk szóba jött egyáltalán a tánc?

Bence: Egyáltalán nem, pedig az anyukájuk is balerina, de ők sportolnak. Miksa fiam focizik, a Barca-nak az akadémiájában, tehát elég jól. Kadosa fiam pedig atletizál. Egyre ügyesebb, versenyeken is jó kis eredményeket ér már el. És most már teniszeznek is és abban is állítólag egészen ügyesek. Persze jártak előadásokra, néztek és néznek a mai napig is balettot,de a balett náluk, egyáltalán nem került szóba. Mi pedig nem erőletettük a dolgot.

Lili: Amellett ne menjünk el szó nélkül, hogy egy ideje már nem együtt nevelitek a fiúkat. Gondolnám, hogy ilyenkor erőteljesebben előjön, hogy te mit szeretnél nekik átadni, mint az apjuk, neked mi a fontos?

Bence: Igyekszem nekik mindazt átadni nekik, amit én a szüleimtől kaptam, mert szerintem jó nevelést kaptunk. Ott van az olvasás és még egy csomó más érdekes és fontos dolog, amire szeretném náluk felhívni a figyelmet. És azt gondolom, hogy ez működik. Most már nem vagyok egy templomba járó ember, de míg vallásosan éltünk, templomba jártunk. És azt gondolom, hogy van egyfajta egyetemes igazság vagy jóság, amit igyekszem nekik átadni. Álljanak ki magukért, de mellette legyenek jószívűek, szeressék a körülöttük lévő embereket.


Fotó: Mezey Béla – Magyar Állami Operaház

Lili: Amikor széthullott a családi egységetek, akkor biztos vagyok benne, hogy nehezen élted meg. Művészemberként ezt hogyan dolgoztad fel a színpadon?

Bence: A művészember mindig örömökből és fájdalmakból építkezik, de leginkább a fájdalmakból lehet jól felépíteni egy szerepet. Például az Elfújta a szélben Rhett Butlert táncoltam, akinek az utolsó jelenetben meghal a gyereke és ezzel a tudattal jön le a lépcsőn. Emlékszem, hogy majdnem belehaltam abba a jelenetbe. Csak egy másodpercig, egy picit beleéled magad, hogy ez milyen lehet… (elakad a szava) Közben meg ez valahol mégis segít. Nálam ez azért is volt nagyon nehéz, mert én sosem voltam hétvégi apuka. Aztán meg amikor nem voltak velem, a nagyon pici és nagyon aranyos gyerekeim, akikkel nekem nagyon erős kapcsolatom volt és van, rettenetesen hiányoztak. Valami kimondhatatlanul. Két évesek voltak a fiúk, amikor elváltunk. És ha csak a strandon meghallottam, hogy a gyerekek azt kiabálják, hogy „apa, apa”, már összefacsarodott a szívem. Most már azért jobban viselem, ha nincsenek velem.

Lili: De sokat találkoztok, most a nehéz helyzetben is?

Bence: Persze, rengeteget. Közös felügyelet van, ez azt jelenti, hogy egyik héten két nap, másik héten négy nap vannak velem. Nyáron meg egy hónap, két hónap váltakozik. Szerencsére most is sokat vagyunk együtt, ugyanúgy, mintha nem lenne karantén, talán még többet is.