Most szól:
Vezeti:
×
2020.04.30 Csütörtök . 20:52

Családmeséink! – Bata Móni története

„Hol a Gellért-hegy? Átrakom. Mondjátok meg, hogy hova kell!” Ha egyetlen mondattal kellene jellemezni Bata Móni menedzsert, biztosan ez lenne az. Átélte már a legrosszabbat és a legnagyobb csodát édesanyaként; veszített el és kapott az élettől ajándékba gyermeket. Saját szemével látta az egyik valaha volt legszörnyűbb magyar buszbalesetet, ahol nem csak a szép nyaralási emlékeket, de 13 barátjukat is elvesztették férjükkel. Ők sziklaként álltak ekkor is, amikor a legtöbbek térde megrogyott volna. Anyák napjára egy olyan négygyermekes anyuka történetét adjuk nektek, aki nem csak a sztárokat, de saját családját is példaértékűen irányítja. Rókusfalvy Lili ezúttal Bata Mónival beszélgetett.

EGY NÉGYGYERMEKES ANYUKA NAPLÓJA

Lili: A mai egy anyák napi különkiadás  a Családmeséinkben. Azért 4 gyerek édesanyjának lenni, nem semmi! Nálatok van ilyenkor valami speciális rituálé? Gondolom, ilyenkor elhalmoznak a csajok. Virággal? Verssel?

Bata Móni: Az első Anyák napjára nagyon emlékszem. Amikor 2-2,5 éves lehetett a lányom anyukámmal együtt jöttek hozzánk. Megállt a kertkapuban és elkezdte énekelni az Orgona ágát, erre én elkezdtem zokogni. És akkor ott állt, hogy „most miért sírsz?”. „A boldogságtól”- mondtam. Most is libabőrös vagyok. Ez volt az első ilyen élmény, amikor valami anyaként oda hat, ahova kell. Aztán amikor az óvodában voltunk és rózsát kaptam a másodiktól, akkor is sírtam. Akkor sem értették a gyerekek. Mondtam nekik, hogy „ez a boldogságsírás”. Manapság meg mindig kényeztetnek; reggeli kávét kapok, a kedvencemet főzik… Ugye nekem sütnek-főznek már. Ez a karantén időszak is arra volt jó, hogy a 10 évesek is megtanultak sütni. Akár egy komplett tortát megcsinálnak. Lehet, hogy most éppen beszélgetünk, és mire lemegyek, már vacsora lesz. (mosolyog) Tegnap bográcsoztunk és akkor az egyik mondta, hogyha már amúgy is van tűz, akkor süssünk kürtőskalácsot. Nem csinált még soha! De elővette a receptet, bekeverte és megcsináltuk a kürtőskalácsot. Mindezt 10 évesen. Büszke vagyok, hogy ilyeneket csinálnak.

Lili: Mit szóltál, amikor megtudtad, hogy kislányt hordasz a szíved alatt?

Móni: Mindig lányokat szerettem volna. Valahol én egy titkos lányrajongó vagyok. Ez nekem nagyon fura, de mikor kamaszodnak a fiúk, nekem nem tetszenek. Jön a kis bajszuk… Nekem az nem tetszik. Úgy voltam vele, hogy hogyan mondom majd meg a gyerekemnek, hogy nem tetszik? (nevet) A lányok meg kicsinek is szépek, nagynak is szépek meg közepesnek is szépek. Valamiért ők jobban húznak a szívemhez és szerencsére lányokat kaptam.

 

Lili: És milyen lányos anyuka vagy? Gondolom, neked is voltak elképzeléseid, hogy majd milyen anya leszel. Aztán jönnek a meglepetések és az ember azt mondja: „na jó, lányos anyaként ezzel nem biztos, hogy meg tudok birkózni”. Például a kamaszkorra gondolok. Emlékszem magamra, hogy milyen voltam, kamasz lányként. Azért a csajok se semmik. És te már túl vagy kettőn, meg benne is vagy két lánnyal a kamaszkorban…

Móni: Benne, nagyon benne! Hát vannak pofonok. És azt gondoltam, hogy ez nálam majd nem így lesz, hát de. Pontosan így van. Folyamatosan kapom a pofonokat az élettől. Például az öltözködés! „Mama, hogy nézel ki?” Mondják ugyanúgy, ahogy én rájuk szólok. Én meg: „én abban a ruhában nem mennék”. És visszaszól, hogy miért abban menjek, ami rajtad van? Egy-egy! (Lili nevet)

Lili: És az is a terv része volt, hogy ilyen nagy családod legyen? Ha jól tudom, ti ketten vagytok tesók. Vágyad volt a sok gyerek?

Móni: Egyszer volt az, hogy hazajött a férjem egy válogatott edzésről (megjegyzés: férje Tóth Frank és akkor mondta, hogy „figyu, szerintem négyen leszünk”. Én meg erre: „de édes vagy, napszúrást kaptál?” (Lili nevet) Én azt gondoltam, hogy a testvér az egy ember. Ugye mi is ketten voltunk, ketten vagyunk. És akkor így elnevetgéltünk ezen, aztán a sors látod megadta, hogy mégis négyen vagyunk, hál’ Istennek! Mindig azt mondom, hogy a világ leggazdagabb embere vagyok. Nem lehet nagyobb érték sem a kép a falon, sem semmi. Nekem olyan képek vannak a falon, amin ők vannak, és ők a legnagyobb értékek, én azt gondolom.

 

SPORTOS CSALÁD

Lili: Igen, ezzel egyet tudok érteni én is, a gyerekeink a legnagyobb értékek. Mind a négyen sportolók, ugye? (Visítás szűrődik be a szobába.)

Móni: Igen, most is szárazedzések vannak. Ha esetleg behallatszanak hangok, azok ők, mert a négyből kettőnek éppen edzése van. (nevet) Ketten vízilabdáznak, ketten kosaraznak.

Lili: Na, erről még később beszélünk, hogy milyen a „karantén-edzés”, főleg a vízilabdásoknál, de gondolom, kosárpályátok sincsen feltétlenül…

Móni: Viszont a szomszédban tudjuk, hogy hol van. Felmértük és bekéredzkedtünk. (nevetnek)

Lili: Ezt a sportos vonalat a férjedtől hozzák a lányok?

Móni: Valószínű, hogy ezt az anyatejjel szívták magukba, hiszen én az első perctől menetem ugyanúgy meccsekre. És látták ezt a fegyelmet, hogy milyen, amikor meccsnap van. Látták a rendszert, az edzéseket, tehát ők ebbe születtek bele. Nekik a mi életünk az arról szólt első perctől, hogy fegyelem van. Nem én voltam a szigorú anyuka, hanem egy fegyelmezett családba születtek bele. Az én anyukám is fegyelmet követelt, az apukájuk munkája is a rendet követeli, így egyszerűen ide születtek.

Lili: Az, hogy mit sportolnak, azt ők választották?

Móni: Abszolút ők. A férjem kimondottan nem szerette volna, hogy lányként vízilabdások legyenek. A középső lányunk például elkezdett kosárlabdázni, már eljutott a válogatottságig és akkor jött a lányomnak egy kattanás. Talán EB volt Udinében, elmentek megnézni, aztán hazajött és mondta, hogy „na, akkor eddig kosaraztam”. Hiába mondtuk neki, hogy be van fizetve tábor és minden, ő azt mondta: „nem, én holnaptól vízilabdázni fogok, mert én olimpiai bajnok akarok lenni. Mondta ezt 10 évesen. Még most is a hideg ráz! Erre hogyan tudod azt mondani, hogy nem? Úgyhogy azt mondtam, hogy jó akkor vegyél egy úszódresszt és induljunk. Így történt.

 

Lili: Akkor tényleg az anyatejjel szívták magukba, hogy ennyire tudatosak, fegyelmezettek és valószínűleg tehetségesek is meg szorgalmasak…

Móni: Én azt gondolom, szorgalmasak. Nagyon szorgalmasak. Az, hogy hosszú hajjal, mi vasárnap reggel 5-kor edzésre megyünk a Margit-szigetre, a sötétben… (nevet) Ezt elég szülőként végigcsinálni. Nem hogy neki, hogy végigcsinálja.

Lili: Imádom, hogy kiemelted, hogy hosszú hajjal. Én ezért nem járok uszodába! (nevet)

Móni: De hát nem? (nevetnek) Most a karanténban mi nők minek örülünk? Felkötjük a hajunkat és nem mossuk meg, sőt néha nem is fésülködünk, ismerjük be! (nevetnek)

 „20 ÉVE VAGYUNK HÁZASOK”

Lili: Ti a férjeddel egyébként hogyan találkoztatok?

Móni: Először munkakapcsolatba kerültünk, én csináltam az Unicum-kupákat. Első évben még semmi nem volt közöttünk és második évben kezdődött el egy ilyen kis valami. De az sem vezetett még ide. Igazából egy szórakozóhelyen találkoztunk és azóta vagyunk együtt. (mosolyog)

Lili: Ez mikor volt nagyjából? Hány éve vagytok házasok?

Móni: 20 évvel ezelőtt. Vagyis több! 20 éve vagyunk házasok, 23 éve történt. ’97-ben találkoztunk.

Lili: Akkor idén ünneplitek a 20. házassági évfordulótokat…

Móni: Így van! (mosolyog)

Lili: Mind a kettőtöknek van egy szuper karrierje és munkája, amit szívvel-lélekkel csinál. Tehát abban is benne vagytok 100%-osan, ott a 4 gyerek, akik nevelésében szintén mind a ketten benne vagytok 100%-osan és akkor ott vagytok ti, mint férfi-nő és egy pár. Hogyan tudjátok megőrizni a családi harmóniát?

Móni: Most már azt gondolom, sodródunk. Tudatosan ezt nagyon nehéz. Nekem 4 főnököm van, a 4 lányom. És mivel ők ránk vannak utalva, hiszen ők a gyerekeink, ezért én azt gondolom, hogy mindent alájuk rendelek. Magamat is. Most, hogy ők már nagyobbak, most kezdtem el én is újra lenni. Tehát már elmegyek zumbázni vagy egy színházi premierre. Vacsora persze mindig van, de már merek olyan munkákat is elvállalni, ami késő este van. Ők már nagyok, illetve önállóak. A sportélet nagyon sok mindent adott nekik. Hogyha mi megbeszélünk valamit, az úgy van. Volt régen olyan, hogy a férjemnek meccse volt Újpesten - akkor azt hiszem én szoptatós anya voltam a két kicsivel – és addig mi bementünk a közelében lévő nagy fürdőbe. Minden ismerősöm nézett rám, hogy „te ezt hogyan mered, négy gyerekkel?”. Úgy, hogy tudják azt, hogy mi a szabály. Tudod azt, hogy számíthatsz rájuk. És volt vízbiztonságuk, ami nagyon nem mindegy. Anno volt egy taktikám, amin sokan csak nevettek, de javaslom mindenkinek; mindig egyszínű ruhát adtam rájuk. Tehát volt a pink nap, a kék nap, a sárga nap. És amikor kinéztem, akkor tudtam, hogy a kékeket kell keresni. (Lili nevet) Rögtön tudtam, hol vannak.

 

Lili: Ez nagyon jó! Van a Boldinak ilyen kis kukás mellénye, akkor lehet, hogy ráadom, amikor legközelebb lemegyünk a játszótérre.

Móni: Azt többen alkalmazzák, mint ezt! (nevetnek) Meg az kényelmetlen, azt nem szeretik, mert az szabály. Így meg a gyerek választja a ruhát és akkor azt szereti. Talán a nagylányom mondta azt először, hogy most már elég, nem akarom. Volt azért lázadozás belőle egy idő után.

Lili: Ez a lányoknál előbb-utóbb úgyis eljön és jöjjön is el.

Móni: Igen.

ELVESZTENI A LEGFONTOSABBAT, A GYERMEKEDET

Lili: De ez a fegyelmezettség, ami az egész családotokra jellemző, és amit nagyon jól alkalmaztok a mindennapokban, ez segített nektek abban is, hogy életetek – azt hiszem – legnagyobb tragédiáját átvészeljétek? Amitől egy anya talán a leginkább retteg, hogy elveszíti az egyik gyermekét. Nem is tudom, hogy lehet ebből kijönni…

Móni: (Pici csend áll be a beszélgetésben.) Nem lehet kijönni, azt gondolom. Ez egy olyan állapot vagy egy olyan szakasza az életünknek, aminek… (sóhajt) amiből tovább kell lépni. Tehát nem tudsz… nem tudsz visszanézni. Egyet tudsz, előre nézni. Hiszen ott vannak a gyerekeid, akiknek egy gyerekkora van. Ők nem arra kíváncsiak, hogy neked milyen rossz. Az a fontos, hogy azt a gyerekkort minél jobban éljék meg. És mindig azt mondom, hogy bármi történik velünk, ami rossz, ami nem illik a forgatókönyvünkbe, de közben mégis a mi forgatókönyvünk, akkor igyekszem okosan túltenni magam rajta. Akkoriban bárhova mentem a másik lányommal mindig egy cukrászdában végeztem. Nekem talán a somlói galuska segített. Tudtam azt, hogy fel kell kelnem, el kell mennem, meg kell csinálnom. És az is egy cél volt, hogy továbbmenjünk. Ehhez a nagyszülők nagyon-nagyon sokat segítettek. Meg hát egymásnak is kellett segíteni, amikor az egyikünk rosszabb passzban volt, a másik volt erősebb.

Lili: Meséld el, kérlek, hogy mi történt pontosan!

Móni: (csend) Három hónapos korában meghalt a kislányom. A középső lányomnak volt egy ikertestvére és ő ment el. Nem tudjuk miért, nem tudjuk hogyan… a kezemben, illetve a férjem kezében…

Lili: Az ikertesóján mit látsz? Ő ezt hogyan élte meg, mégis csak egy lélek ők, akik két testben voltak. Ilyen terápiajelleggel életben tartjátok őt, beszéltek róla?

Móni: Abszolút. Mi igen. Másoknak nem. Mindig azt mondom, hogy ez a mi közegünk, ez a mienk és erről nem is szeretünk beszélni, mert nem szeretem nézni azt a sajnálatot, ami emiatt van. A legkeményebb kérdés az az volt a középső lányomtól, akinek az ikertestvéréről van szó, hogy „miért én maradtam mama?”. Erre mit válaszolsz? (Elcsuklik a hangja, kigördül egy könnycsepp a szeméből.)

 

A CSODA CSODÁJA

Lili: És mennyivel utána jött nálatok a csoda, a következő ikerterhesség?

Móni: Azt mondják, hogy ez tényleg az. Annyi volt, hogy a férjem nagyon szeretett volna ikreket. Amikor megszületett Franka, a legnagyobb lányunk, akkor mondta az orvosnak, hogy „nagyon jó, de ebből kérek még”. Teljesült minden álma, én azt gondolom. Azt mondta, hogy neki minden érme, kupája, bármi megéri azt, hogy neki ikerlányai legyenek. Lett. Kétszer is. És azt gondolom, hogy a második ikerterhességem az tényleg a csoda csodája.

Lili: És neked milyen érzés volt? Mert amikor elsőre azt mondják egy nőnek, hogy ikerterhes, már akkor ámulatba esik. Hirtelen nem tud vele mit kezdeni. De amikor másodjára is azt mondták, hogy ikrek és ráadásul megint lányok, azt hogy fogtad fel?

Móni: Az elsőnél volt nagyon fura, amikor belegondolsz, hogy három szíved van, három szíved dobog. Ez egy akkora felelősség; hogyan fordulj, mit csinálj, mit ne… Erre nem is tudok szavakat mondani. Másodszor már szinte sokkoló volt a hír. Emlékszem, amikor anyunak mondtam, akkor ő azt mondta, hogy mint nagymama megélni azt, ami a lányával történt azt nem tudja még egyszer. Mondtam neki, hogy „anyu, ilyen még egyszer nem fordulhat elő! És mi ezt ajándékból kaptuk.” És minden nap így élem meg, hogy ők ajándékok.

Lili: Igen, ez nem fordulhat elő még egyszer, ilyen nincs.

Móni: Nincs.

Lili: De soha nem volt emiatt több félelmed?

Móni: Nem. Soha. Én abból táplálkozom, hogy meglátom őket, hogy megpuszilnak, hogy annyi szeretetet adnak. A másik kettő lányom is nagyon sokat ad. De ők valamiért még többet. Még jobban bújósak, még jobban érzik… nem tudom, pontosan mit. Valamit. Akkora erőt adnak így négyen és akkora energiát, hogy azt mondom; hol a Gellért-hegy? Átrakom. Mondjátok meg, hogy hova kell!

 

HURGHADA ÁRNYÉKÁBAN

Lili: Volt egy időszak, amikor valamiért nagyon nehéz helyzetek elé állított titeket az élet. Először a lányotok elvesztése, aztán nem sokkal később az egyiptomi buszbaleset, ami ugyan nem veletek történt, de nagyon is érintettek vagytok benne.

Móni: Olyan 10 éven keresztül mindig mentünk nyaralni Egyiptomba, egy nagy társasággal. Nagyon jól működött. Volt, akivel évente egyszer, itt találkoztunk. És a barátaink is bekeveredtek ebbe a körbe, és ekkor együtt utaztunk. Ez volt a legjobb nyaralásunk. Mindenki jól érezte magát. Minden szoba jó volt. Az idő jó volt. A kaja jó volt. Nem volt olyan, hogy azt mondta volna bárki, hogy valami nem tetszik neki és úgy is szálltunk fel a buszra, hogy ide még visszajövünk. És akkor történt... Mi az első buszra szálltunk volna föl. Ott volt a csomagunk, minden. De mondtam Franknak, hogy én nem szeretnék ezzel a busszal menni, szálljunk már át. Azon olyan sokan vannak… Mondta, hogy nem vagyok normális, de jó, akkor menjünk. És mi átszálltunk a másik buszra, egy másik családdal. Lehet, hogy ezért vagyunk itt. (csend, Lili döbbenten figyel) Amikor láttuk, hogy egy busz félre van lökve az út szélén, a sofőr sem értette, hogy mi ez, nem is akart megállni. De azt mondtuk, hogy ilyen nincs. Félreállt és pont Frank egy barátjával ment le megnézni, hogy mi van, és akkor látták… átült hozzánk a barátunk kisfia. Frank meg mondta, hogy „te nem csinálsz semmit, csak fogod a gyerekeket, énekelsz, nem kérdezel semmit és csinálod, amit mondok!”. Ilyet ezelőtt még soha nem csinált. Meg kellett bízni benne, hogy tudja, mit csinál. És tudta. Ott voltak a barátaink is, 13 barátunk halt meg. (hosszabb csend, Móni meghatódik) Akinek semmi baja nem volt, tényleg egy karcolással megúszta és a legtöbbet vesztette, az a barátunknak a fia volt, 11 évesen. Szinte egy karcolás nélkül megúszta, mégis mind a két szülőjét elvesztette. (letöröl egy könnycseppet) Amikor hazaértünk, annyit mondott a nappaliban ülve, hogy „figyu, Móni! És most ki fogja kifizetni a telefonszámlámat, a villanyomat? És hogy fogok így élni?”. 11 évesen ezt kérdezte tőlem. (Lili elképedve hallgat) Mi, mindent megtettünk, amit lehetett és amire azt mondták, hogy neki a legjobb. Most pedig már 22 éves.

Lili: És akkor mi az, amivel tudtatok neki segíteni, amivel támogatjátok őt?

Móni: Azt javasolták a szakemberek – nagyon sok szakembernél voltunk együtt és külön -, hogy az a jó, ha ott marad a közegében. A nagymamája kezdte el nevelni, utána az anyukájának a testvére nevelte. Ő pont kamaszkorban volt, nekünk meg 4 lányunk van, úgyhogy mondták a szakemberek, hogy nem biztos, hogy az a jó, ha hozzánk kerül. Mi voltunk mindig a sport meg a lelki dolgok neki. Anyagilag, amit lehetett segítettünk. Vacsorázni vittük, ha utaztunk, akkor jött velünk ugyanúgy. Csináltunk olyat – az is feledhetetlen volt -, hogy egy lakóbusszal mentünk egy olasz körútra. És amikor elindultunk, egymásra néztünk Frankkal, hogy normálisak vagyunk mi? Ennyi kamasz gyerekkel nekivágni Olaszországnak? Egy busszal? És már Budaörsnél megkérdezték, hogy mikor eszünk, mikor jóllakva indultunk el. (Lili nevet) Életünk legszebb nyaralása lett belőle. Amikor a tiniknél ezek mennek, hogy a zselés haja, meg melyik ruhát és hogy vegye fel… Aztán a végén meg már se fogmosás, se semmi… Nem mindegy?! (mosolyog) Az öt gyerek plusz mi, ezt soha nem fogjuk elfelejteni.

 

 „VÉLETLENÜL LETTEM MENEDZSER”

Lili: Ahogy így hallgatlak, azt érzem, hogy a szakmád nagyon passzol a személyiségedhez. Egyértelmű volt, hogy ezt fogod csinálni, hogy menedzser leszel?

Móni: Véletlen volt! Rendezvényszervező voltam és többen mondták mindig, hogyha engem felhívnak, én úgy is megoldom. Ha kell valakinek egy nemzetközi mez, hozom. Ha kell egy zászló, hozom. Ha kell egy kupa, hozom. És emiatt egy kedves barátnőm megcsinálta a Bata Móni Menedzsment oldalt, de nem adta meg a jelszavamat hozzá. (Lili nevet) Úgy kezdtem el dolgozni, hogy nem tudtam róla. (mosolyog) Elkezdtek keresni az emberek, hogy de hát itt a számod, te ezzel foglalkozol. Mondom: „Én? Ezzel foglalkozom?”. Aztán visszakapta a barátnőm, mert ő meg a sportban kezdett dolgozni, sportmenedzserként. Nagyon ügyes, Kosaras Renátáról  van szó. Motorosokkal kezdett foglalkozni úgy, hogy fogalma nem volt a motorsportról. Mondtam neki, hogy „okos vagy? Ügyes vagy? Meg tudod csinálni?”. Erre ő: „Igen.” „Akkor hajrá!”- mondtam. Ő is megcsinálta, és én is megcsináltam. Nekem Koós Réka  volt az első menedzseltem és nagyon jó volt együtt megtanulni a szakmát. Én mondtam neki, hogy nem értek ehhez, nem tudom, mit kell csinálni. Csak azt tudom, hogy mit csinálnék. És hál’ Istennek nagyon jó összhangban tudtuk dolgozni. Szeretek együtt építkezni és egy úton haladni velük. Fontos, hogy legyen meg a kémiánk. Legyen egy olyan nyelvünk, amit mi együtt beszélünk. Utána sorra jöttek mások. Erre nagyon büszke vagyok, hogy még soha, senkit nem kerestem meg. Mindig engem találtak meg. Ez jó!

 

OTTHON, MÓNIÉKNÁL

Lili: És most, ebben a különleges helyzetben hogyan dolgozol?

Móni: Igazából azt gondoltam, hogy nagyon sok időm lesz és nincs. Most van egy csomó jótékony vonalunk, amivel dolgozom. Más célok lettek, átcsoportosultak dolgok, új ötletek lettek, új kezdeményezések indultak. Az elején mindenkinek mondtam, hogy bontsuk fel a szerződésünket, mert ki tudja, hogy mi lesz még. Két nap múlva visszahívtak, hogy „ne bontsuk fel azt a szerződést, mert én azt gondolom, hogy most van rád még jobban szükségem.” Hogy amikor újra visszaáll a rendes életünk, akkor én legyek az első, akit hívnak. Néha vasárnap is ez volt a desszert az ebéd mellé, hogy akkor gyere, folytassuk, csak máshogy. És ez nagyon-nagyon jól esett.

Lili: Meg hát miért is lett volna nagy pihenés neked, hiszen otthon vagy 4 lánnyal! Akikkel tanulsz, akikkel sportolsz otthon…

Móni: Igen, én is iskolába járok most. (nevetnek)

Lili: Ők hogy bírják?

Móni: Rájöttek, hogy így is lehet iskolába járni. Az, hogy a fizikaórát az ágyból hallgatom, nem is olyan rossz. (Lili nevet) Nem kell korán felkelni reggel. Jó, hogy a reggelit szépen odacsúsztatom a computer mellé. Hogy egymásra néznek tanulás közben. Hogy igenis segítenek egymásnak. Cinkosok a dolgozatnál. Ezt úgy is tudja mindenki. (mosolyog) De ez is olyan szép dolog, hogy látom azt, hogy a nagy segít a kicsinek. És tiszteletben tartják egymást. Tehát ha valakinek órája van, akkor az tabu, akkor nem megyünk be. És igazából a kicsik is önállóan csinálják a dolgukat. Csak hétvégén kell ugyanúgy átnézni a dolgaikat, mint normál időkben. Nem kérik, hogy segítsünk. Mondjuk németül tanultam osztást, az érdekes volt… (nevetnek) De más problémám nem volt még. Tegnap magyar dolgozat volt. Van, hogy egy nap két dolgozatot írunk, de megoldható. A nagylányom meg érettségire készül, úgyhogy van itt izgalom.

Lili: És hogy edzenek most?

Móni: Nagyon jó, mert az egyesületek időben reagáltak. Tehát ugyanúgy edzés van. Húsvétkor is edzés volt. És van, amikor elméleti edzés van. Válogatott edzés is volt például. Hétvégén 8-kor a középső lányom, válogatott vízilabdaedzésen volt fél 10-ig. Elméletben és gyakorlatban. Annyi a különbség, hogy a szőnyegen ugrálnak, gyúrnak, nyújtanak és minden egyebet csinálnak.

Lili: És ilyenkor Frank áll mellettük és segít?

Móni: Nem, semmit. Ő ebből kimarad. Ha segítséget kérnek, akkor megy. Volt már olyan, hogy mondta valamelyik, hogy „papa, menjünk dobálni”, és akkor medicinlabdával dobálták a garázs falát. Tehát ilyen van. Vagy volt, hogy elméleti óra volt és akkor kérték, hogy „papa gyere, beszéljük már át, hogy mi van”. És akkor komoly csatát vívtak, kinek van igaza. És akkor volt, hogy Franknak kellett engedni. Néha lehívja a lányokat kosarazni, de akkor is apaként. Nem erőlteti rá magát a lányokra. Mi visszavonulunk, és ha segítséget kérnek, akkor segítünk, legyen szó tanulásról vagy edzésről.

Lili: És te hogy éled meg, hogy otthon dolgozol, tanulsz együtt a lányokkal és koordinálsz mindent?

Móni: Hát… én vagyok a konyhás néni, a takarító néni, a menedzser, az anyuka, a feleség… és még nem is tudom, hogy mi vagyok most. (nevetnek) Igazából szerintem ki lehet mondani, hogy jó ez így! Szabadabbak vagyunk, nem kell annyit görcsölnünk, nem késünk el sehonnan. Szerencsénk van, mert ki tudunk menni a kertbe. Igazából ilyen fél nyaralásnak hívom én ezt. Veled beszélgetek így, a neten, aztán megyek megint továbbélni a saját életemet. Megtanultunk másképpen élni. Lett időnk élni, ami eddig nem volt.