Most szól:
Vezeti:
×
2020.05.08 Péntek . 05:00

Családmeséink! – Kökény Beatrix és Imre Géza

Amikor Atlantában megláttalak… Akár így is kezdődhetne Kökény Beatrix kézilabdázó és Imre Géza párbajtőrvívó családmeséje. Kettejük története valóban az 1996-os Olimpián indult, de csak később bontakozott ki. És ugye mi lenne a jobb kézzel a bal nélkül? Egy tökéletes példa arra, milyen is kettejük 24 éve tartó kapcsolata. Legyen járványidőszak vagy egyszerű hétköznapok, nekik mindegy. A lényeg náluk a harmónia, a kiegyensúlyozottság, ami sugárzik is róluk. Egyetlen dolog hiányzik most az életükből. A labda, vagyis a meccsek. Rókusfalvy Lili beszélgetett a sportoló álompárral.

A SPORT AZ ÉLETÜNKET JELENTI

Lili: A mai beszélgetésünk apropóját a magyar sport napja adja (május 6.). Két ikon ül velem szemben a kamera előtt. Adódik a kérdés: nektek mit jelent a sport?

Kökény Bea: Az egész életünket jelenti a sport. Ugye én egy nagyon rossz gyerek voltam és anyukám ezért elküldött sportolni, ami teljesen megváltoztatott. Javult a magatartásom az iskolában is, meg nagyon sok mindent tanultam. És hát mi is a sport révén ismerkedtünk meg. (mosolyog) Így mondhatom, hogy a sport tényleg az egész életemre hatással volt.

Imre Géza: Valóban minden hozzá köthető nálunk a családban és a családon kívül is. Nekem, ha jól tudom, még be van írva a naptáramba ez a jeles nap. Ez sok mindent elmond. (nevet)

Lili: Bea te 12 éves korod óta kézilabdázol. Anyukád biztosan nagyon örült, amikor látta, hogy a 12 éves lánya kezd emiatt jó irányba menni. De neked, mennyire volt egyértelmű, hogy ez az utad? Volt egy olyan pont az életedbe, amikor azt mondtad, hogy akkor innentől csak ez van?

Bea: Ez olyan gimnázium 3. osztályában lehetett, akkor kerültem föl a felnőtt csapathoz. És akkor nagyjából eldöntöttem, hogy megpróbálom a profi sportot és nem jelentkezem főiskolára, egyetemre. Egyébként is abban a rendszerben -  ’87-ben érettségiztem -  nagyon nehéz is volt egyetemre, főiskolára bejutni. Még külön felvételi eljárás is volt, így arra is készülni kellett volna - úgyhogy én nem felvételiztem. Csak később, a ’90-es évek közepén végeztem el a Testnevelési Egyetemen a sportmenedzseri szakot. Tehát 17 éves koromban eldöntöttem, hogy mindenképp megpróbálom az élsportot. Aztán hamar válogatott lettem, tehát nagyon hamar el is dőlt, hogy akkor ez lesz az utam.


Atlanta, 1996. augusztus 3. Kökény Beatrix kapura lő a Magyarország-Norvégia bronzéremért folyó mérkőzésen a XXVI. nyári olimpián. MTI Fotó: Földi Imre

Lili: Én a 3 éves fiamon látom, hogy ugyan nem nézek vele semmi kardos mesét és nem is olvasunk neki ilyet, de egyszerűen fiú és szerintem a vérében van, hogy kardozik. (Géza mosolyog) Nyilván más az, amikor sport szinten űzi ezt egy ember, de ez akkor is olyan fiús dolog. Te miért pont a vívást választottad?

Géza: Így kezdődik valahol. (kuncog) A gyerekek nézik a meséket, filmeket (Három testőr, Csillagok háborúja) és kedvet kapnak. Van ez a fajta út. A másik, hogyha valakinek a barátja, haverja, családtagja vívó, akkor amiatt megy el vívni. A harmadik pedig, hogyha egyszerűen összetalálkozik a vívással, meglátja valahol a sportot és emiatt kap kedvet. Én inkább ezen utóbbiak közé tartozom. Volt a József nádor téren egy Csepel nevezetű sportklub, ahol nagyon nagy kirakat előtt vívtak a fiatalok. És egyszer megálltam ott anyukámmal, mikor őszi napon arra sétálgattunk. Állítólag sokáig néztem őket. A következő héten pedig megjelent egy hirdetés, pont ugyanettől az egyesülettől, amiben játékos vívástanulást hirdettek. Tudták a szüleim, hogy azért nálam a reflexek aránylag rendben vannak és éppen nem is csináltam semmit. Megkérdezték, hogy nincs-e kedvem kipróbálni. Volt. (mosolyog)


Rio, 2016. augusztus 14. Imre Géza a páston. MTI Fotó: Illyés Tibor

Lili: Akkor te is hamar el tudtad dönteni, mint Bea, hogy a tanulás meg a főiskola helyett az élsportot választod?

Géza: Nekem egy picit talán előbb eldőlt ez a kérdés. Én még bőven iskolás voltam, amikor már válogatott voltam. És ebből következőleg a kettő együtt tudott menni. Meg hát azért a vívásban egy jó ideig az volt a trend, hogy délelőttönként nem nagyon volt edzésünk. Ez még felnőtt korban sem annyira volt jellemző. Így a délelőtti iskolába járás nem okozott gondot.

ATLANTA - TÖBBET JELENT EGY OLIMPIAI BRONZÉREMNÉL

Lili: Rengeteg olimpia, VB, EB, csillogóbbnál csillogóbb érmek vannak a hátatok mögött. Ki tudtok emelni a sport karrieretekből fontos vagy emlékezetes állomásokat?

Bea: Mind a kettőnknek azt hiszem, Atlanta (Olimpia, 1996) van az első helyen, ahol megismerkedtünk. Hiszen az egész életünket ennek köszönhetjük, a két gyerekünket, meg hogy 24 éve együtt vagyunk, ezért ez a legfontosabb. Ráadásul mind a ketten bronzérmesek lettünk, amivel mind a ketten nagyon elégedettek voltunk. Persze a Gézu nagyon büszke az egyéni világbajnoki címére, amit 40 évesen szerzett 2015-ben, Moszkvában, de szerintem az atlantai olimpia az, ami mind a kettőnk számára a legfontosabb.

Lili: Géza vadul bólogatsz… (nevetnek)

Géza: Egyetértek, igen, igen. Mernék mást mondani? (nevet)


Atlanta, 1996. július 20. Dobogón a bronzérmes Imre Géza (j) a XXVI. nyári olimpián. MTI Fotó: Földi Imre

Lili: Nagyon bíztam benne, hogy Atlantát fogjátok mondani. Szerelem volt ez köztetek ott és akkor első látásra? (Bea és Géza egymásra nevet)

Bea: Nem volt szerelem első látásra. De már maga az ismerkedés is vicces volt. Mi nem tudtuk a lányokkal, ki az az Imre Géza, aki megnyerte a bronzérmet, aztán találkoztunk vele és gratuláltunk neki. De azt még tudni kell, hogy a Gézu balkezes én meg jobb kezes vagyok. Nálunk a kézilabdában, aki balkezes vagy kapus, azt egy kicsit olyan bolondosoknak tartjuk. (Géza mosolyog) És ezt ugye én hamar tudtára is hoztam Gézunak, hogy nálunk a balkezesek mind egy kicsit bolondok, úgyhogy ettől egyből biztosan belém szeretett. (Lili és Géza nevet) Kint, Atlantában még csak beszélgettünk, de itthon jártunk együtt sok rendezvényre és így jött a szerelem, többszöri látásra.

Lili: Ez volt Bea verziója, most halljuk a tiédet Géza! (Bea nevet)

Géza: Valóban volt ilyen, hogy ilyen kedvesen méltatta az én tudásomat. Ehhez tartozik még egy mostani aranyos történet is. Elek Gábor , a fradi női kézilabda szakosztályának edzője, mondta Beának, hogy Isten nem ver bottal, mert van két gyermekünk, az egyik balkezes, a másik meg kapus.

Bea: Hát megkaptam, amit megérdemeltem. (nevetnek)

Lili: És igazad lett Bea? Géza tényleg egy kicsit ilyen bolondos?

Bea: Hozzátartozik, hogy nekem a legjobb barátnőm is szintén balkezes. Ő is ott volt Atlantában, meg akivel utána a válogatottból együtt laktam, a Kántor Enikő, ő is balkezes. És így hárman néha úgy elbeszélgettek… Ehhez még hozzá jött a Szarka Juli barátnőm, aki szintén balkezes, szintén kézilabdás… Ők így együtt úgy megértették egymást! Mi meg, jobbkezesek azért így néztünk, hogy ezt nem így kéne mondani vagy nem úgy, de ők nagyon jól megértették egymást. Tehát tényleg picit más a gondolkodásuk. Viszont azt gondolom, hogy azért Gézu nem hasonlít a drága, jó barátnőimre, akikben tényleg van olyan… ők olyan igazi balkezesek. A Gézu csak olyan félig-meddig az. (nevetnek)

RIÓI OLIMPIA – NÉHÁNY TUSRA AZ OLIMPIAI ARANYTÓL

Lili: Időben most egy kicsit előre ugrunk, mert van egy másik nagyon emlékezetes Olimpia, ami gondolom, mind a kettőtöknek meghatározó élmény volt. 2016, Rió. Aki nem óriási sportrajongó, szerintem az is hallott arról az elképesztő döntő asszódról Géza, amiben hosszú percekig úgy tűnt, megvan az egyetlen hiányzó érem, az olimpiai arany. Aztán egy drámai fordulattal mégis elvesztetted az asszót és ezüstérmet nyertél. Te ezt hogyan élted meg?

Géza: (elgondolkozik, kis csend) Ott, helyben inkább tragikusan. Természetesen nem tudtam abban a pillanatban felhőtlenül örülni a második helynek. Tudtam, hogy milyen lehetőség volt a kezemben, ami elment. De viszonylag hamar elkezdtem azon gondolkodni, hogy azért mégiscsak ott voltam, a döntőben. Próbáltam ezt pozitívan felfogni és azért nagyon sokat segítettek a csoporttársaim. Azzal, hogy utána egy bronzérmet nyertünk csapatban. És azért így, két éremmel hazajönni, az már viszonylag jobb érzés volt. (mosolyog)

Lili: Bea, ti itthonról szurkoltatok Gézáért, hogyhogy nem mentetek ki vele?


Rió, 2016. augusztus 14. Dobogóra lép a bronzérmes párbajtőr-csapat. Imre Géza balról a második. MTI Fotó: Kovács Tamás

Bea: Nem is volt tervben, hogy megyünk, mert az az igazság, hogy jó ott lenni egy olimpián, de nem nagyon tudunk találkozni, mert a faluba mi nem mehetünk be. És Rió azért nem is a legbiztonságosabb, messze is van… Meg ugye augusztusban volt az olimpia. És mivel mind a két gyermekünk kézilabdázik, nekik már edzőtábor volt és felkészülés. Bence ráadásul nem is itthon volt velünk. Ő éppen Esztergomban edzőtáborozott, úgyhogy ő a csapattal nézte a döntő asszót, mi meg itthon, Szofival. Illetve itt volt még Szofinak egy kis barátnője, egy csapattársa is, úgyhogy hármasban néztük. De hát én inkább nem néztem, mint néztem.

Lili: Talán azért mert ilyenkor te nem úgy izgulsz, ahogy talán Géza a páston. Egy sportoló ilyenkor nem izgulhat, ő koncentrál arra, amit éppen csinál. Te pedig, feleségként, gondolom, ilyenkor helyette is izgulsz. Emlékszel, hogy nagyjából mi játszódott le benned?

Bea: Én eleve mindig izgulok; ha a gyerekek játszanak, akkor is izgulok helyettük is, ha a Gézu vívott, akkor is. Ha meg én kézilabdáztam, akkor ő izgult. Mert tényleg, aki a pályán van – ahogy te is mondtad – akkor kész. Amikor elkezdődik a meccs, amikor nálunk a sípba belefújt a bíró, akkor elment az addigi izgalom. Akkor nincs idő azzal foglalkozni. Viszont fordított helyzetben az ember tehetetlen és azt szeretné, hogy a másik minél jobb legyen. Ezért izgultam ennyire és inkább nem is néztem oda.

Lili: Géza, mondhatjuk, hogy az igazán aktív sportolói karriered is ott ért véget. Te erre készültél? Így mentél ki Rióba, hogy ez lesz a vége?

Géza: 41-42 évesen már azért benne volt a levegőben, hogy nekem lassan itt a karrierem vége. Persze gondoltam rá előtte, hogy a következő olimpiát már valószínűleg nélkülem fogják megrendezni. Abban viszont nem voltam biztos, hogy ez lesz-e az utolsó verseny, mint ahogy nem is volt az. Volt még két pástra lépésem azért, de azokon a versenyeken tényleg csak ilyen szórakozásból indultam el. Mert igazság szerint – és ezt kevesen tudták rólam -, akkor nekem már nagyon nagy fájdalmaim voltak. A derekam nagyon fájt már akkor és következő évben (2017) egy gerincműtét is következett. Persze akkor még nem tudtam, hogy ez a fájdalom mikorra fog kicsúcsosodni vagy mennyire lesz komoly.

24 ÉV HARMÓNIA

Lili: Gondolom, Bea ekkor is melletted állt. Elképesztő összetartás és harmónia sugárzik rólatok, de hogy fér meg ilyen jól, egy jobb kezes meg egy balkezes egy családban?

Géza: Azt szoktuk mondani, hogy a hosszú házasság titka, hogyha nem találkozunk sokat. (mosolyognak) Amíg Bea is aktív volt, tényleg előfordult, hogy én mikor hazaérkeztem egy versenyről, akkor egy cetli fogadott, hogy ő ma reggel elutazott két hét edzőtáborra, kaja pedig a hűtőben. De viccet félretéve… Szerencsések vagyunk szerintem. Legalábbis én biztosan. (Bea pironkodva nevet) Mert tényleg nagyon jól megtaláltuk egymást. Ez köztünk valahogy jól működik.

Bea: Gézu azért tényleg sokáig sportolt, és amikor még a gyerekek kicsik voltak, mindig mondogatta is, hogy na, majd abbahagyja Pekingben, majd abbahagyja Londonban, Rióban. De azért egy 8 évet még jól ráhúzott! És ezt hál’ Istennek a gyerekek is nagyon jól kezelték. Mármint hogy a Gézu nagyon sokszor nem volt itthon, nagyon sokat volt edzőtáborban.

Géza: Örültek neki. (nevet)

Bea: Viccen kívül. Ők nagyon jól szocializálódtak ehhez a helyzethez és tényleg nem sírtak soha. Nagyon örültek, amikor itthon volt, de természetesnek vették, hogyha elment. Tehát szerintem ez is közrejátszott abban, hogy ennyire hosszú lett a pályafutása, hogy a család ilyen jól kezelte, hogy sokat volt távol tőlünk.

Lili: És te is nagyon jól toleráltad mindezt Bea, talán azért mert te is élsportoló voltál? Ugyan nem ugyanabban a sportágban, de ugyanabban az életvitelben éltetek akkor és talán ma is.

Bea: Igen, szerintem biztosan ennek köszönhető. Én megértettem, hogy el kell mennie edzőtáborba, el kell mennie versenyre, mert egyébként nincs értelme az egésznek. Sosem zsaroltam ezzel, hogy most miért vagy megint minek mész el. Egy sportolónak ezt sokkal könnyebb megérteni.

Géza: Igen, a csapattársaim között, akik civil párokkal voltak – szóval a barátnő, feleség esetleg nem sportoló volt – azért ott edzőtáborokban meg előtte megkérdezték, hogy „miért kell már megint edzőtáborba menni, miért nem vagy itthon? Miért nem megyünk el nyaralni?”. Nekem azért ez nagyon nagy könnyebbség volt, hogy soha nem kellett ezzel a kérdéssel szembesülnöm. Fel sem merült. Még ki nem mondott kérdés sem volt, mert tudta Bea, hogy ez ezzel jár, hogy néha el kell menni.

SPORTOLÓ CSALÁD

Lili: Aztán már nem csak ketten voltatok, hiszen viszonylag hamar jöttek a gyerekek és nagyon gyorsan is egymás után, Bence idén lesz 18, Szofi pedig 16

Bea: 20 hónap van kettejük között. Ez tudatos volt, hogy ilyen gyorsan szeretném őket, mert – mondjuk mi a késő, meg mi nem, de - akkor én úgy gondoltam, hogy aránylag későn szülök. 33 évesen szültem a Bencét, akkor meg minél előbb jöjjön a Szofi is, hogy ne legyek már annyira nagyon öreg. (nevet) Így lett 20 hónap a korkülönbség. Ez nekünk nagyon ideális volt, mert a Bencénél soha, a féltékenységnek egy szikrája sem volt. Amikor megszületett a Szofi, akkor még nem fogta föl, nem volt harc, hogy – mondjuk - az ő helyét átveszi, hanem természetesnek vette és ez így is maradt.

Lili: Akkor ők jó tesók…

Bea: Az túlzás, hogy jó tesók! (Géza nevet) Kicsinek egy szobájuk volt. Szofi 10 éves koráig, Bence volt ekkor 12, addig egy szobában laktak. Aztán elköltöztünk, most külön szobájuk van, most már jó tesók. (mosolyog)

Lili: Közben meg ugyanazt a sportot űzik. Mind a ketten kézilabdáznak, ráadásul nem is akárhogy!

Bea: Bence már játszott a felnőttben, azóta Szofi is szeretne a felnőtt csapatban játszani. Bence előbb lett válogatott - ugye idősebb is -, akkor a Szofi is bekerült a serdülő válogatottba. Tehát neki ezek mind motivációk. Ebből a szempontból Bencére nagyon felnéz Szofi és próbája őt követni.

Lili: Géza, te mit szóltál hozzá, hogy a gyerekek nem vívni kezdtek, hanem kézilabdázni? Vagy Bea neked ebben volt szereped, hogy ezt a sportot választották? Volt ebben bármi terelgetés?

Géza: Ezt nagyon nehéz elhinni, hogy egy kézilabdázó anyukának csak úgy kézilabdázó gyerekei lesznek, de erre nem volt különösebb ráhatás. Először Bence kezdte el. Még nem volt 6 éves, amikor kitalálta, hogy ő kézilabdázni akar. Ennyi idős korban még nagyon nem is találtunk neki csapatot. Jó, otthon a tévében sok kézilabda ment, amit ő is nézett. Ez azért vitathatatlan. Több ment, mint vívó mérkőzés, egyszerűen azért, mert többet is adnak. (nevet) Ennyi ráhatás volt talán.

Géza: Szofi pedig… ő később kezdte el. Ott egy picit meg is lepődtünk. Először azt hittük, hogy rosszul hallunk, amikor azt mondta, hogy kézilabdázni szeretne. Mert ő abszolút nem az a típus volt. Ő egy ilyen lányos kislány volt. Meséket nézett, királynőset… meg tündérország… Igazi lány. És volt egy nyár, amikor a barátnőivel együtt volt, akiknek a többsége kézilabdázott, úgyhogy inkább az ő hatásukra kezdte el. De ő nem is kézilabdázni szeretett volna, hanem barátnőzni. Csak aztán valahol megtalálta ezt a sportágat magának. Eleinte nem volt annyira aktív a mezőnyben, nem szerette annyira, aztán, kicsit úgy hátrébb húzódott és kapus is lett. Itt megtalálta a helyét, és azóta nagyon élvezi. Nagyon jó hozzáállása van, és azt kell mondjam, nagyon büszke vagyok rá. Mind a kettőjükre, de Szofira kimondottan.

Lili: És akkor így nem is pedzegetted, nem is mondtad a gyerekeknek, hogy jó ez a kézilabda, de nézzünk egy kis vívást… (Géza nevet)

Géza: Én nagyon imádom a kézilabdát, szeretem nézni, mint játékot, mind a férfit, mind a nőit, mert izgalmas és jó. Egyszer volt egy kis epizód 2013-ban, amikor itthon volt a világbajnokság és a csapattal nyertünk is, akkor már a gyerekek akkorák voltak, hogy kint tudták végigkövetni a versenyt, ott szurkolták végig az első sorokban. Akkor Bence picit kedvet kapott ehhez. Lejött egy hónapig edzésekre, de aztán ott hamar rájött, hogy azért ő valahol valamit már kezdett eléregetni, most már akkor mégsem váltana, és visszament kézilabdázni.

Lili: Nekem az öcsém kézilabdázott és én lányként annyira durvának tartottam ezt a sportot. Ráadásul volt egy ilyen kis hercegnő kislányotok. Nem féltetted jobban?

Bea: Egyikünk sem ilyen nagyon parázós szülő, nem féltettem. Amikor Szofi kitalálta, hogy kézilabdázni fog, akkor mindenki ezt kérdezte: „megengeded, hogy beálljon a kapuba? És mi van, ha fejbe lövik?”. Mondtam erre, „hogyha beáll és fejbe lövik, akkor persze sajnálom, de hát sajnos a kapusnak az a sorsa, hogy néha fejbe lövik”. (Lili nevet) Ha ő szereti a posztját, akkor én is azt szeretném, amit ő szeretne, ahol örömét leli. Bencét meg abszolút nem féltem, mert most ellökik vagy elesik, hát fiú, Istenem. Felkel, aztán megy tovább. Én is ilyen voltam. Ahogy mondtam is már korábban, nem voltam egy jó gyerek. De így visszatérve, hogy ilyen lazább szülő vagyok, erre elmesélek egy történetet. Felhívtak egyszer az oviból, hogy a Szofi elesett a korcsolyapályán és nagyon sír, menjek oda, mert nem tudják, mi van. Odamentem, kérdeztem, hogy mi van. Szofi mondta, hogy fáj egy kicsit a válla. Jó mondtam, „elmegyünk, itt van egy kisbolt, veszek neked egy csokit”. Jó anyuka ezt teszi ebéd előtt. (nevetnek) Megette a csokit és kérdeztem: „fáj még a vállad?”. Mire ő: „Nem, nem.” Jó mondom, „akkor fölmegyünk, ebédelsz, alszol egyet, aztán megyünk”. De még előtte egy pár ilyen körzést csináltam a karjával, hogy biztosan nem fáj-e semmi. (Géza a háttérben fogja a fejét.) És amikor vettük le a kabátot fönt már az óvodában, akkor mondta, hogy erre nagyon fáj. Na, jó, akkor mondom „irány a Heim Pál!”. Kiderült, hogy eltört a kulcscsontja, de anyuka még azért jól megtekergette a karját… biztos, ami tuti. (Géza mosolyogva csóválja a fejét.) Tehát inkább laza vagyok, és ahogy látszik, néha túlzásba is esek.

Géza: Ezért vittem mindig én orvoshoz őket. Egy idő után elkezdtek engem hívni. (nevetnek)

Bea: Nem, a Gézu se olyan parázós szerintem.

Lili: Valahogy ez a lazaság bennük is megvan, rájuk is átragadt szerintetek?

Bea: Azt gondolom, hogy igen. Azért azt látjuk jól, hogy minket, ahogy neveltek a szüleink, mi abszolút nem úgy neveljük őket. (Géza bólogat) Már sokkal közvetlenebb a kapcsolat, meg lazább. Most nem azt mondom, hogy szemtelenek, de kicsit szurkálódnak meg mondanak már vicceseket. Mondjuk ezt apukájuktól örökölték. Ilyen pikírt megjegyzéseket szokott tenni a Szofi is. (Géza mosolyog) Erre persze Bence is nagyon vevő. De nem is talán a nevelés a kérdés, hanem amilyen légkör itthon van. Hogy olyan nyugalom van mindig. Azt látjuk mind a két gyereken, hogy mind a kettő kiegyensúlyozott és ezt nem csak mi látjuk hál’ Istennek, hanem ezt látják mondjuk a tanárok, az edzők is.

7 HETE LABDA NÉLKÜL

Lili: Mi a helyzet most, hogy ti is már több hete otthon vagytok. A ti életeteket mennyire változtatta meg ez az új helyzet, mit csináltok most másképp?

Bea: Én is bejárok dolgozni néha, Gézu többször bejár. Egy hétig talán nem ment be, az első héten. Olyan reggel 8-kor elkezdett telefonálni és délután 4-ig folyamatosan telefonált meg emaileket írt. Nekem szerencsém van, mert mi itt lakunk a közelben. Lemegyek a lakóparkból és átsétálok a fradiba. Ott tudnak azért edzeni is a gyerekek, kondizni meg futni. A Népligethez közel lakunk, ott is lehet futni. De már nagyon unják, hogy nincs labda 7 hete és csak futnak meg kondiznak. Egy labdasportoló azért lesz labdasportoló, hogy ne csak fusson vagy ússzon. Hogy ne monoton dolgot csinálja, hanem hogy labdázzon. És most ez a helyzet elvette ezt a gyerekektől, a játékot. Persze ők már céltudatosak meg kamaszok, de nekünk van pl. a szakosztályban szivacskézilabdás is, egy 6-8 éves gyerek az nem tud kondizni meg futni 7 hétig... Most, hogy már könnyítések vannak, bízom benne, hogy jövő héttől már labdás edzéseket is lehet majd kis csoportban végezni és egy picit visszaáll a rend.

Lili: És ilyenkor a saját gyermekeitekkel nem mész le úgy dobálni? Egyáltalán kérik a szakmai segítségedet?

Bea: Néha-néha kérik. De éppen nemrég vetítették az M4-en az atlantai olimpiát meg a sydney-it. És ezek már tényleg régen voltak, már teljesen más minden a sportban. És a gyerekektől azért kaptam a kritikát, hogy milyen lassú volt az a játék, meg hogy dobtam. Én sosem tudtam azt megcsinálni, amit Bence már meg tud. A lövései sokkal erősebbek, sokkal technikásabb, sokkal nagyobbat ugrik. Úgyhogy ő a mi játékunkat olyan viccesen kicsit leszólta. Azért a tanácsaimat elfogadja. Az elején mindenben javítani akartam. 6 évesen meg akartam neki mindent tanítani egyből, hogy már kínai figurát csináljon és ehhez hasonló extrákat tudjon. Aztán rájöttem, hogy azzal csak terhelem. Így akkor átváltottam, hogy csak egyszer-kétszer adok jó tanácsot. A negatív kritikát meg nagyon ritkán és nagyon finoman kell mondani. Szofi meg ugye kapus. És próbálom így meccsen néha, hogy figyel-e rám, de már azt is elvetettem, mert a kapusedzőjére figyel. Úgyhogy neki is inkább csak egy-két dolgot mondok, de nem sok mindent.

Lili: És hogy megy a gyerekeknek az otthoni tanulás?

Bea: Bencét sajnos nem érdekli a tanulás, de ezen inkább nem idegesítem magam. Majd rájön, hogy tanuljon, ha valami nagyon érdekli.

Géza: A minap meg pont Szofit hallottuk, hogy így, a neten keresztül korrepetálta az egyik osztálytársát. Szerencsére neki nem kell segíteni, hanem csak büszkélkedtünk és valahonnan a háttérből próbáltuk figyelni, hogy mit csinál.

Lili: És lelkileg jól bírjátok az otthonlétet, családilag értem?

Géza: Én azt hiszem, hogy igen. Tényleg hiányzik mindenkinek az aktív sport és a régi mindennapok, de nem veszünk össze többször.

Bea: Furcsa, hogy minden hétvégén itthon vagyunk. Hétvégén általában meccsek vannak, mind a két nap. Vagy valami programunk van. Ha van egy-egy nap – egy hónapban egyszer -, amikor nincs senkinek semmi, akkor annak nagyon-nagyon örülünk. Most meg nagyon furcsa, hogy ilyen két napok vannak és akkor annyi a program, hogy menjünk el a nagybevásárlásra.

Géza: Unatkozunk itthon.

Lili: El is hiszem, hogy nektek a sport fontos része az életnek, ami már nagyon hiányzik.

Bea: A meccsek nagyon hiányoznak. A gyerekek meccsei, ami szeptemberig nem is lesz. Így egy fél év kimarad meccs nélkül és ez nagyon ritka dolog.

Géza: Ilyen igazából még nem is volt.

Bea: Gézu amúgy nagy kertész. Van egy nagy teraszunk, ami tele van virággal. Én azokkal nem is szoktam foglalkozni, mert én nem értek hozzá. Ő meg egy csomó mindent, amit eddig nem tudott megcsinálni, mert nem volt rá ideje, azt most megcsinálja. Barkácsol, gondozza a virágokat, meg ilyenek. Ez jó dolog, de azért már vége lehetne.