Egy család, ahol az irodalom nem egy iskolai tantárgy. Sokkal több annál. Jelenti a hétköznapok szürkeségét, a hétvégi ebédek nyüzsgését és a tesós bekuckózásokat a költő apuka dolgozószobájában. Maga az élet, az örökség. Ma, a családok nemzetközi napja alkalmából Juhász Anna, irodalmár enged be minket közel sem hétköznapi családi életükbe. Juhász Ferenc, Kossuth és József Attila-díjas költő lányával Rókusfalvy Lili beszélgetett.

IRODALOMMAL ÁTSZŐTT CSALÁDMESE

Lili: Együtt ülünk most a kanapén, de én is otthon és te is. Méghozzá te egy nem is akármilyen lakásban, hiszen ez valaha a nagyszüleid otthona volt. Viszont az első ember valószínűleg, aki rólad mindenkinek eszébe jut, az édesapád; Juhász Ferenc, aki ismert költő volt. Biztosan ő is nagy hatással volt rád, de hogyan foglalnád össze, mit hoztál otthonról, a családodból?

Juhász Anna: Éppen ez a kettő dolog, amit felhoztál, nagyon meghatározó. Nagyon szeretem a többgenerációs történeteket. Ez lehet akár egy lakás is, mint ez. Itt, ahol lakunk, az anyai nagyszüleim laktak, aztán itt lakott és nőtt föl az édesanyám, ide kezdett el neki udvarolni az édesapám és aztán innen költözött el. És már az én gyerekem is ide született. Nem akarok rögtön az olvasásról beszélni, de nagyon sok olyan történet van, ami a generációkról szól vagy arról, hogy mennyire tudja megérteni az egyik generáció a másikat. Erről írt Szabó Magda,  Grecsó Krisztián - hogy egy kortársat is mondjak – és sokan mások. Hiszem, hogy éppen ez az egyik kulcsa az életben maradásnak, a józanságnak. Apukámmal nagyon erős kötelék kapcsolt minket össze. Ez nem csak egy apa-lánya kapcsolat volt. Benne van mindaz, amit ő hozott a saját eredetéből, a családjából, a saját őseiből, hagyományaiból. A családom két ága nagyon különböző. Az anyai ág egy német, grófi család, az apai pedig egy nagyon egyszerű, biai. Ha lehet két egészen különböző családtörténetet elmesélni, akkor az a szüleimé. A munka tisztelete, a precízség, a tisztaságra vágyás, az erő és az őszinteség összetalálkozott kettejükben. Édesapámnak egészen máshogy kellett harcolnia a saját hangjáért, hogy valaki legyen. Egy biai tóparti mosónő fiaként… Aztán meg hogy elhiggye azt a hangot, ami neki belül van. Annyira elhiggye, hogy a céljaiért minden nap felgyalogoljon Budapestre… Nagyon nagy erő kell ehhez. Az anyai ág, egy egészen más történet. Nagyapám vegyész volt, a Kilian család Nógrád-megyei földbirtokos leszármazottja. Nagymamával egy bálon találkoztak Egerben. Ekkor egyébként a nagymamám még házas volt. Csak épp a háború alatt zajlott mindez. Mesebeli történet: a nagyi a bálban megismerkedik a nagyapámmal, akiről nem tudja, hogy egy német gróf. Elsőre egymásba szeretnek. Amikor a nagymamám újra találkozott a férjével, azonnal elmondott neki mindent. Egy évig hármasban randevúztak! Mert a nagyi annyira tisztességes volt, hogy semmit nem tett senkinek a háta mögött. (Lili meglepetten mosolyog) És amíg a férje, át nem adta a nagyapámnak a nagyit, addig ők mindenhová hármasban mentek. Elég érdekes, tudom. De az őszinteség, a nyíltság, az egyenesség megvolt. Így az mind a két ágról jön.

Lili: Ezek a családi történetek már gyerekként is részei voltak az életednek? Már akkor érdekelt téged, hogy milyen gyökereitek vannak, honnan jöttél vagy, hogy milyen házban éltek?

Anna: Anyai részről ez nem volt annyira erős, mert a nagymamám élt és nekem ő a nagyim volt. Aki nem feltétlen a saját családjáról mesélt. Állandóan művészettörténeti albumokat, képeket, könyveket kaptunk tőle. Megérkeztünk hozzá a Gellért-hegyre és előkerültek a művészeti albumok és folyt minden ugyanúgy tovább, mint otthon. Nálunk az, hogy egy nagy költő lánya vagyok, meg a nővérem, Eszter is az, alapvetés volt. Ez volt a levegő. És ezzel kellett tudni együtt élni. Mi ennek csak a jó oldalát láttuk és a mai napig csak azt látom. De azért egy átlagos napomban – pláne mai szemmel nézve -, rengeteg megfelelés volt. Csak ugye kérdés, hogy kinek mi otthonos, ki mit tekint feladatnak, ki miben érzi jól magát. Nekünk azért minden héten új verset kellett elmondanunk a vendégségben, meg énekeltünk, figyeltünk, részt vettünk a beszélgetésben. Ez nem egy átlagos gyerekélet volt. Mi a kezdetektől ennek a hihetetlen gazdag művészeti életnek a részei voltunk a nővéremmel és nagyon szerettük. Itt, ahol most lakunk - a Gellért-hegyen, a nagymamám lakásában - voltak a kerek születésnapok és a kerek évfordulók. Akkor aztán mindenki itt volt. Petrovics Emiltől  Csányi Vilmosig , rengeteg író, zenész, színművész, alkotó, képzőművész… Imádtuk ezeket az összejöveteleket! A nagyi és anyukám főzött, sütött. Mutatták nekünk, hogy hogyan kell megteríteni, hogyan kell vendéget várni, hogy kell viselkedni, hogy öltözzünk föl... Apukám meg jött a barátaival, a művészekkel és akkor, ott valahogy tényleg ez a két hagyomány, ez a két különböző világ összetalálkozott.

Lili: Mikor fogtad föl, hogy milyen közegben nősz fel? Volt egy olyan pont, amikor megértetted, hogy kikkel ülsz egy asztalnál, kik az édesapád barátai?

Anna: Eleinte természetes volt, hogy ezeken a szombati legendás vacsorákon részt veszünk a nővéremmel. Volt egy-két irodalomtörténész, aki tényleg mindig ott ült nálunk és még olyanra is emlékszem – abszolút név nélkül -, hogy ki az, aki mindig elaludt a vacsoraasztalnál. (nevetnek) Egyszerűen annyira otthon érezte magát. Ha több vendég nem is volt, ő mindig ott volt nálunk. Tényleg olyan volt, mint egy családtag. Föl sem ébresztettük, csak betakargattuk. (mosolyog) Egyébként én nagyon ragaszkodtam barátként is az édesapám, a szüleim barátaihoz. Sokat leveleztem és jártam össze Petrovics Emillel. Nagyon jó kapcsolatom volt vele. A lánya, Eszter, filmes szakember, még nyaraltunk is együtt. Pont pár napja voltam lent Csányi Vilmosnál, aki most lett 85, őt is apukámtól "örököltem". Ő a pótapám. Mindent el tudok neki mondani. Volt, hogy előbb mondtam el neki szerelmi csalódást, mint a saját apukámnak, akit nagyon féltettem, hogy ne aggódjon. Ők születésem óta az életem részei. Amikor elkezdtem felnőni, már egyetemista voltam - picit már máshogy fogtam meg a tudást és én is képeztem magamat – akkor esett le, hogy micsoda szerencse ez, vagy micsoda nagyság, hogy ezek az emberek a bizalmukba avattak és komolyan vettek.

A SZÜLEINK ÖRÖKSÉGE

Lili: Anyukáddal és apukáddal is nagyon szoros a kapcsolatod. Anyukád orvos, a testvéred, Eszter is az lett. Te pedig az irodalmi vonalat vitted tovább a családban. Milyen volt a kapcsolatod apukáddal?

Anna: Igen, ez abszolút így alakult. (mosolyog) A mi kapcsolatunk Papával nagyon mély volt. Szerettem ott sertepertélni a szobájában. Eszterrel, ha betegek voltunk, – szerettünk betegek lenni (nevet), de az iskolából egyébként nem volt lógás - és otthon kellett maradnunk, mert lázasak voltunk, akkor az valahogy ünnep volt. Olyankor be lehetett menni édesapám dolgozószobájába. Ő ült az asztalánál, a bőr karosszékében, nekünk háttal és írt, a kertet nézve, mi pedig mögé, egy hatalmas fotelba beülhettünk a szobájába. Bekuckóztunk egy takaró alá és nézhettük, ahogy ő ír. Amihez hozzátartozott a kávézás, a cigarettázás, a gondolkodás és az a csend, ami abban a szobában volt. Lehetett érezni, hogy itt magasztos dolog történik. Nagy hatással volt ránk. Beengedtem persze anyukám világát is. Figyeltem, amikor mesélt a betegeiről, ő leukémiásokkal foglalkozott, csontvelő átültetéssel. Eszter kardiológus lett, orvos, az ő hatására. Engem az irodalom ragadott magával. Az, hogy ott egy fehér papír az ember előtt, amihez leül valaki és egy óra múlva, vagy két óra múlva, vagy egy hét múlva az a papír tele van. Valami olyan elképesztő csodával, ami olyan, mintha tíz ezrek helyett beszélne. Engem ez nyűgözött le. A semmiből létrehozni valami olyat, hogy helyettem szólal meg, sőt jobban megértem saját magamat, választ kapok a kérdéseimre. Ezért is olvasok, és ezért nyűgöz le mindenféle alkotómunka, de az irodalom a mi életünk. Egyre jobban látom, hogy sok nehéz helyzeten is átsegíthetnek az olvasmányok. Az könnyű, hogyha szerelmes vagyok, akkor írok egy sms-t, kikeresek a google-ben egy József Attila verset és akkor tessék, szerelmes vers! De mi van akkor, ha valaki bajban van? Mi van akkor, hogyha segítségre van szükségünk és nem a szerelmes vers kell? Akkor mi tud nekünk segíteni? Az emberekben van egy gát. Nem teregetik ki a dolgaikat. Vonunk magunk köré egy falat. De azon a falon belül mi ott maradunk a fájdalmainkkal, kérdéseinkkel, magányunkkal. Ezért aztán mindenkinek szüksége van olykor segítségre. És szerintem ezt a könyvek megadják. Egy regény, egy vers, egy történet megadja. Ez az, ami nekem nagyon fontos a gyerekkoromból. És éreztem, hogy ez az, amivel valamit kezdenem kell.

AZ IRODALOM ÚTJÁN

Lili: És édesapád mit szólt ehhez?

Anna: Az első munkám, amikor hazajöttem Olaszországból ( Anna Rómában,  a La Sapienza Egyetemen tanult), a könyvkiadók egyesülésében (MKKE) volt. Akkoriban, 2005-ben még az Ünnepi Könyvhét és a Nemzetközi Könyvfesztivál mellett mi szerveztük az összes magyar szereplést a külföldi könyvvásárokon. Utazhattam számos helyre a világban könyves vásárokra, így Jeruzsálembe, Moszkvába, Lengyelországba, vagy minden évben Frankfurtba Magyarországot képviselni. Ez egy álommunka volt, mert mindig könyvekkel, kiadókkal foglalkoztam. Aztán a könyvvásárok szervezése átkerült egy másik intézményhez. Nekem ezzel szinte elfogyott a munkám. Viszont 2010-ben már éreztem, hogy szeretnék másképpen is az irodalommal foglalkozni. Ekkor mertem először nagyot álmodni. Odaálltam a szüleim elé és azt mondtam, hogy valami olyat találtam ki, ami most Budapesten nincsen. Ez volt a Hadik Irodalmi Szalon. A kávéházba egyszerűen bekopogtam, hogy van egy ötletem. Ők akkor nyitottak meg és még nem volt programjuk. Ez volt az első lépés, hogy valamit csináljak, ami az örökségem, ami én vagyok, ami egy önálló ötlet. Ez nagyon megrázta a szüleimet, féltettek. A szabad alkotó munka nem 08.00-16.00-ig tart, hanem éjjel-nappal építi az ember, és több a bizonytalanság. Féltettek, hogy mi lesz a stabilitással. Ezt én se tudtam.

Lili: Nem tudtad őket sehogy sem megnyugtatni, mert nem egy biztos terep volt, amire léptél, hanem valami teljesen új…

Anna: Nem tudtam, mert amit elképzeltem, arra nem volt itthon példa akkoriban. Csak tudtam, hogy szeretnék egy kávéházban irodalmi műhelyt létrehozni nagyközönségnek, ezekkel az alapokkal, amik nekem már megvoltak. Szereztem rá támogatást, de az csak arra volt jó, hogy egyáltalán el tudjon indulni a program. A második vagy harmadik esten az édesapám volt a vendégem, a barátaival; Konok Tamással  és Féner Tamással . Emlékszem, hogy nagyon izgultam, milyen lesz édesapámat kérdezni. Azt ugye mégsem mondhattam, hogy „szia, papa! Azt kérdezném, hogy…”! (nevetnek) Bezsúfolódott a Hadikba vagy 150 ember. Elképesztő sokan voltak! A fél társaság állt. Rengetegen voltak ott a különböző médiumoktól. Anyukám ott ült az első sorban és nézte, mi történik itt. Mi az, amit én pár hónappal korábban megálmodtam… Ez nagyon fontos állomás volt. Fontos volt, hogy ők is látták, hogy nem csak én hiszek az olvasásban. 2011 volt akkor és azt látták, hogy a mai embernek, a mai fiataloknak is szükségük van az írókra, a művészekre. 10 éve kezdtük és szerintem nagyon sokat formált mindannyiunkon ez a sok irodalmi est. Ez adott egy kis biztonságot és utána már bátrabban mertem továbblépni.

Lili: Azóta az Irodalmi Szalon nagyon sikeres lett, díjat is nyert. De a szüleid mikor nyugodtak meg? Gondolom, nem az első este után, amikor apukád lejött a színpadról…

Anna: Édesapámat mi mindig húztuk-vontuk az összes estre. Minden este ott volt, amíg tudott. Látta, hogy teltház van. Látta a visszajelzést a közönség részéről. Így megszületett a megnyugvás benne. Aztán 2013-ban egy új fejezet indult. Ekkor kezdtem a New York Kávéházban dolgozni, ahol édesapám évtizedekig dolgozott, mint lektor a Szépirodalmi Könyvkiadónál, később mint az Új Írás főszerkesztője. Mi is szinte ott nőttünk fel Eszterrel. Imádtunk a New York Palotában lenni. Az, hogy 2013-ban létrejött a New York Művész Páholy és azóta a Kávéházban lehetek én művészeti vezető, sokat jelentett neki. A New York szinte otthon volt apukám számára. Ahogy nekem is. A két kávéház más, de mindkettőt nagyon szerettük.

Lili: Sokféle területen dolgozol. Van videóblog sorozatod is (Pura Poesia), édesapádról írtál és szerkesztettél könyvet, meg aztán egy dokumentumfilmet is készítettél róla a férjeddel. Illetve itt van az Irodalmi Szalon. Nyilván mást, mintha egy költőt vagy írót kérdeznék, de neked mit jelent az irodalom?

Anna: Az irodalom a levegő, az otthon. Én ezzel kelek, ezzel fekszem. Tényleg ebben nőttem fel a nővéremmel. Könyvekről beszéltünk, az volt a világ. Éjszaka arra aludtunk el a nővéremmel, hogy anyukám az Erika írógépet felnyitja, befűzi a papírt, maga elé teszi édesapám kéziratát és hajnalig gépel. Hétvégén jöttek az írók hozzánk. Hét közben édesapám dolgozott, ahogy végzett és mi hazajöttünk az iskolából felolvasott abból, amit aznap írt. Nekem ez a mintám, ez az érték. Az autónkat is ajándékba kaptunk apa egy irodalomtörténész barátjától, mert megsajnált minket, hogy nekünk nincs. Tőle kaptunk televíziót is. Semmink nem volt, ami most sokaknak érték lenne. Mégis mindenünk megvolt. Nagyok sokat tanultunk ebből a világból a nővéremmel, sőt, mindent! És ez nekem is jó minta gyereknevelésnél.

KÜLÖNLEGES PÁRHUZAMOK

Lili: De ahhoz, hogy ez a minta tényleg tovább is adódhasson, kell egy olyan remek társ is, mint a tiéd. Ha jól tudom, a szüleid és a ti kapcsolatotok között van néhány érdekes párhuzam…

Anna: Igen. (mosolyog) Attila (Csáky Attila, producer) is ötven éves volt, amikor megismerkedtünk és az édesapám is, amikor anyukámat megismerte. És ugyanúgy egy véletlen folytán történt a találkozás. Kass Jánosnál volt egy vendégség, ahol többek között az édesanyám is ott volt. Apukám előre megmondta, hogy milyen nőt képzel el magának, erre anyukám belépett a szobába és ő volt az a nő. (Lili nevet) Nekem egy irodalmi estem volt a New York Kávéházban, Bereményi Gézának volt a 70. születésnapja és verses kötet bemutatója. Tehát igazából munka közben találkoztunk, de egyben baráti társaságban is. Attila producere volt Gézának és ezért Géza meghívta őt. Az est utáni vacsorán, ahol vendégül láttuk a baráti társaságot, egymás mellé keveredtünk Attilával. Sok a párhuzam. Meg a világok között is… Nagyon közel van egymáshoz a film, az alkotóművészet és az irodalom. A film is nagyon sokszor irodalmi szövegeken alapszik. Attila kifejezetten mindig olyan szerzőkkel dolgozott, Bereményi Gézával vagy Mészáros Mártával , akiknél mindig nagyon erős könyvek és forgatókönyvek születnek. Úgyhogy mi azonnal egy hullámhosszon voltunk. Az ember egyre szabadabb, hogyha egy olyan emberrel tud összekapcsolódni, aki tényleg támogatja. Lát, szeret és büszke rád. És te is szereted, támogatod és büszke vagy rá. (mosolyog)

Lili: És még együtt is tudtok dolgozni! Például ott van a közös dokumentumfilmetek, édesapádról.

Anna: Ez félig-meddig Attila ötlete volt. Édesapám a megismerkedésünk előtt másfél hónappal halt meg, így Attila személyesen nem ismerte őt. Tanulta a verseit gyerekként, még versét is szavalta szavalóversenyen (Lili nevet) és azt hiszem, az alap műveltségünk része Pilinszky János, Juhász Ferenc, Nagy László, Weöres Sándor… Bennem annyira friss volt még a veszteség, hogy sokat meséltem róla. Ő meg egyre többet kérte, hogy meséljek még, milyen volt. És egy idő után – úgy március-áprilisban - mondta nekem, hogy nincs-e kedvem ezt egy filmben elmesélni. Annyira szép a mi családunk és annyira legendás a költő, hogy meséljük el sokaknak. Ebből született a film ötlete. 2018-ban forgattuk és akkor volt a bemutató is. Közben párhuzamosan írtuk A mindenség szerelmese című könyvet is, mert akkor lett volna 90 éves édesapám. Olyan jó volt ezt a feladatot a családdal együtt csinálni. Nővérem is írt például a könyvbe egy fejezetet, benne van a filmben, anyukám is. Úgy voltunk vele, hogyha ez senkit nem fog érdekelni, de nekünk, a mi lelkünknek ez jó, az már jó. Mert megcsináltuk. Ezzel mi tartoztunk. De szerencsére sokakat érdekelt, ez egy ilyen plusz, hogy máshoz is eljutott. (nevet)

Lili: Közben tudtál meg újat édesapádról?

Anna: Igen, sok mindent. Nálunk a lakásban faltól falig könyvespolcok vannak, legtöbb helyen három sor könyvvel egymás mögött. Előttük könyvkupacok. Az egyik ilyen hatalmas könyvkupacnak az alján ott volt két láda. Ezekben őrizte Édesapám a régi emlékeit, mindent, ami az anyukámmal való ’78-as házasság előtt volt. Levelek, naplók, képeslapok, táviratok, fotók… Olyan dolgok mondjuk, mint Hantai Simonnal  való levelezésük ’48-ról, ’56-ról. Ugyanígy levelezés Pilinszkyvel, Weöres Sándorral, Csernus Tiborral. És rengeteg fotó az 50-es évekből.

Lili: Én életemben egyszer találtam hasonlót, anyukám és apukám szerelmes levelét és zokogtam, amikor elolvastam. Neked milyen volt ezekbe az emlékekbe fejest ugrani?

Anna: Elképesztő. Egyszer kibontottunk egy borítékot – szintén nagyon jó barátja volt Ferenczy Béni -, ami Bénitől jött. Benne volt egy karácsonyi lap tőle, rajta hogy boldog karácsonyt és egy kis festmény. Benne a borítékban! Apukám megkapta, megnézte és eltette. Valószínűleg elfelejtette. Egy idős pár van rajta, ahogy ülnek egy padon… (nevet) Az biztos, hogy még nagyon sokáig lesz vele munka, mire ezeket a levelezéseket fel tudjuk dolgozni, kutathatóvá tudjuk tenni.

ROHAMTEMPÓBAN A BOLDOGSÁG FELÉ

Lili: Visszatérve Attilához… Miután megismerkedtetek, egyből elkezdtetek együtt is dolgozni. Friss kapcsolat, szerelem, harmónia… (Anna nevet) És nem sokra rá, édesanya is lettél, mert megszületett Mimi.

Anna: Tényleg, most hogy így mondod… Eddig nem is gondoltam végig, hogy 4 éve vagyunk együtt, de már van egy 2 éves gyerekünk, és már annyi mindent csináltunk. Szinte azonnal elkezdtünk közösen pályázni, közben Attila csinált a Korda testvérekről egy dokumentumfilmet, amiben én csak segítettem, kiutaztunk Londonba, csináltuk a forgatást. Voltunk Kazahsztánban, Attila részt vett egy kazah-magyar nagyjátékfilm produkcióban, ennek nemrég volt a bemutatója kint. Ez már rögtön 3 forgatás, amit együtt csináltunk. Közben összeházasodtunk 2017 szeptemberében. Tényleg?! 1,5 évvel a megismerkedésünk után! (nevetnek) Utóbb kiderült, hogy én már állapotos voltam, de ezt akkor még nem tudtam. Mimi május 31-én született, 2018-ban. A legjobb időpontban, mert én még minden munkámat végig tudtam csinálni. Ekkorra már leforgattuk apukámról a filmet, akkor kezdtük el vágni. Mivel én nyáron általában nem dolgozom, hiszen a kávéházakban nyáron nincs program. Mimivel ezt a nyári negyed évet otthon tudtam tölteni és szeptembertől mentem vissza dolgozni.

Lili: Gondolom, eljutottál már arra a szintre, hogy ismered magad annyira, hogy tudtad magadról, hogy hiába jön a baba, ott van a munkád is, vagy inkább munkáid. És persze a kislányod a szemed fénye, de a kettő együtt vagy igazán te, nem?

Anna: Pontosan. Rengeteg kérdést, akár feszültséget okoz az embereknek, hogy ki hogyan oldja meg a szülőséget. Kinek mire van igénye, szüksége? Ki mit szeretne? Nagyon sokfélék vagyunk és sokféle választ adunk, akár az anyaságunkra is. Az én válaszom tényleg az volt, hogy nagyon sokat dolgoztam azért a helyzetért, ahol most vagyok. Nagyon sok munkám volt abban, hogy felépítsem azt, hogy az irodalomnak ekkora közönsége legyen Budapesten, Magyarországon. Megálmodtam 2010-ben, hogy divatos legyen az irodalom és ma már ez magától értetődő. Ez óriási munka volt és tudtam, hogy nem tudom abbahagyni. Mimi 6 hetes volt, amikor indultunk az Anna-bálra. Nem is akartam lemondani azt a csodálatos eseményt.

Lili: Hiszen te vagy a háziasszonya….

Anna: Igen. Nem tudtam, hogy leszek szülés után, de vágytam Balatonfüredre és arra, hogy ismét részese legyek ennek a páratlan kulturális hagyománynak. A ruhapróbát Zoób Katival a bál előtt 4 nappal ejtettük meg, mert addigra visszafogytam. Ott volt velem anyukám is, ő vigyázott Mimire éjszaka.

Lili: Tudom, közhely és lehet puffogtatni, de van benne igazság, hogy „boldog anya, boldog baba”. Ennyi.

Anna: Így van.

Lili: És a partner. Nagyon sok felkiáltójellel. Pár, segítség, család nélkül mindez nem menne.

Anna: Igen.

Lili: Attila egyébként milyen apuka?

Anna: Jaj, mindent csinálnak együtt! (mosolyog) Nálunk ez nagyon egyértelmű volt és azért is tudtam és tudok dolgozni, mert nagyon-nagyon sokat segít Attila. Azért ahhoz kell segítség, hogy valaki 4 helyen dolgozzon egy kisbaba mellett, de megcsináltuk. (mosolyog) Nálunk nincs semmi kicentizve, hogy mit kell anyának és mit kell apának csinálni. Az elejétől fogva bármelyikünk felkelt éjszaka, mindent együtt csinálunk és oldunk meg. Ráadásul Attila szuper apuka. Nagyon megtalálja a hangot Mimivel, nagyon szeretnek együtt játszani, külön, gazdag világuk van. Attila egyébként lányos apuka. Van egy nagy lánya is, aki 14 éves – még az előző kapcsolatából. Tehát jó adag tapasztalattal rendelkezett lányok terén. És így, hogy megszületett Mimi, megint lehet egy kis hölggyel játszadozni.

HERMINA „MIMI” ÜZENETE

Lili: A kislányod teljes neve Hermina, miért éppen erre a névre esett a választásotok? Annyira különleges! Ennek is valami családi gyökere van?

Anna: Abszolút. A dédnagymamám volt Kilian Hermina, aki szintén ebben a Gellért-hegyi lakásban élt. Ő a családunk egy legendás alakja volt. Már a nászutunkon elhatároztuk, hogy róla nevezzük majd el a leendő kislányunkat. És én itt is ugyanezt a generációs kapcsolatot szerettem volna továbbvinni, amivel épp kezdtük a beszélgetést, hogy ne féljünk átadni a generációk üzenetét. Nagyon sokszor van az, hogy a munkámmal kapcsolatban kérdezik, olvasnak-e a fiatalok. De szerintem nem ez a nagy trükk, hogy olvassanak – persze az is nagyon fontos -, hanem az, hogy a generációk megtalálják egymásban az értéket és a hangot egymáshoz. Hogyha egy idősebb ember jól érzi magát egy fiatallal, és egy fiatal leül, leteszi a mobilját és meghallgatja az idősebbet. Szerintem ez a nagyon izgalmas, mert egy család is így áll össze. Az egész életünk így áll össze. Nyissunk a másik felé.

Lili: A lányodnak akkor már most mesélsz a családról, édesapádról? Elmondod neki azokat a történeteket, amit tőle hallottál? Vagy más meséket kap?

Anna: Nagyon sok verset és mesét kap Mimi, ami édesapám generációjának, az ő barátainak az irodalmi nyelve. Nemes-Nagy Ágnes, Szabó Magda, Kányádi Sándor, Csukás István… Nagyon sok ilyen mesét olvasunk és az Altató az egyik kedvence József Attilától, azt nagyon szereti. Eddig nem volt a fejemben, hogy egy gyerek hogyan kezd el beszélni, hogyan indul el, de amikor elém állt és elkezdte a Cifra palotát mondani hiba nélkül a szemembe, egy hónappal ezelőtt, akkor azért néztem egy nagyot. (nevet) Tele van képpel a lakásunk és mindegyik valamilyen élményhez, emlékhez kötődik. A férjem asztala fölött mozaikszerűen vannak a családi képek a falon, az én íróasztalomnál is. Vizuálisan nagyon sok inger éri Mimit. Mi meg mindig elmondjuk neki, ki kicsoda volt. A nagypapusnak külön szekrénye van, az ő könyveinek, fotóinak, ereklyéinek, kéziratainak. És ezekkel a fotókkal jönnek a történetek, a történetekkel a versek, a versekkel pedig az irodalom.