A hang, ami mindenki fülében ismerősen cseng. Olyan sokszor bújik mások bőrébe, hogy néha el is kell gondolkoznunk azon, melyik is az igazi arca. Ma ezt fordítja felénk. Még beszélgetés közben is játszik, előad, néha talán csapong is. Mit mondjunk? Igazi színész. A szó legnemesebb értelmében. És most ő is otthon van, ahogy Rókusfalvy Lili is. Mégis, vagy talán éppen emiatt őszintébb és közvetlenebb, mint valaha és olyasmit is elmesél magáról és családjáról, amit csak most olvasunk majd róla először. A Családmeséinkben: Csőre Gábor!

A RÁDIÓ GYEREKSTÚDIÓJA

Rókusfalvy Lili: Kezdjük rögtön az elején, a karriered elején, ami egészen kisgyermek korodig nyúlik vissza. Tudatos döntés volt, hogy a színészi pályán indulsz el vagy csak jó mókának tűnt?

Csőre Gábor : Ez egy jó mókának indult. A szüleim teljesen hétköznapi emberek, ennek minden pozitívumával. Az édesapám kőműves-burkoló szakoktató, édesanyám meg kontroller. Ebből nem adódik egyértelműen, hogy verseket tanítsanak a gyerekeiknek. A ’70-es években járunk, amikor nagyon sok gyerek született és én nem fértem be a közeli oviba. Ezért a 17. kerületből az Attila útra kellett átjárnunk óvodába, és hogy lefoglaljanak, verseket tanítottak nekem. Egyébként elég lusta ember vagyok. Vagy nem tudom… Nem is az, hogy lusta, de most is egy csomó feladat van előttem. Mondok egy példát. Tetszik egy darab, megrendezhetném egy általam ismert rendező-színésszel. És itt tipródom rajta, mert félek is, de ambícióm is lenne, viszont inkább szívesebben játszom valami internetes videojátékkal vagy olvasom a Rubikont.

Lili: Kicsit görgeted magad előtt a feladatot, de nem tudod, hogy azért nem válaszolsz, mert lusta vagy azért nem válaszolsz, mert bizonytalan vagy.

Gábor: Na, igen! És nekem egy csomó ilyen van az életemben. Most visszagondolva, gyerekkoromban is volt egy csomó ilyen helyzet, aztán édesanyám továbblökött belőlük és végül bekerültem a Rádió Gyerekstúdiójába. Közelebb kerültem emiatt egyrészt a belvároshoz, a „belvárosiassághoz”, a médiához, a színészekhez… Gondolj bele! Bessenyei Ferenc ott dohányzott mellettem, én meg csak néztem föl rá gyerekként. Meg Zenthe Ferenc ! Akiket néztem a Tenkes kapitányában ott voltak velem a rádiójátékokban. Ráadásul az sem mellékes, hogy pénzt kerestünk. Gyerekkoromban, 11 évesen már annyi pénzt kerestem egy filmen, hogy tudtam venni egy kismotort. Persze általában a szüleim vették fel a fizetésem, de félretették nekem, hogy azt vegyek rajta, amit én szeretnék. Például ha szerettem volna egy márkás sportcipőt, akkor azt abból a pénzből vették meg. Vagy hogyha ilyen zsebes farmert – nekem volt a Diadal utcában először –, akkor azt is. Ezek akkoriban nagy dolgok voltak!

ÚT A SZÍNHÁZ FELÉ

Lili: Innen viszont már egyértelmű volt, hogy megpróbálod a Színművészetit. És ezt már nem lehetett csak úgy, mókából csinálni, mint a gyerekszínészetet. Mégis csak harmadik nekifutásra kerültél be, végül a Hegedűs-Marton osztályba.

Gábor: Ha most lennék gimnazista, akkor nálam pedánsabb embert nem látnál. Mert közben az életben megtanultam, hogy ez elengedhetetlen. Nem vettek fel a Főiskolára sem elsőre, a politológia is érdekelt, a történelem… (Mondjuk most is érdekel; a politológia, politika, hadtörténet.) Oda meg azért nem vettek föl, mert akkor még a gimnáziumból is vitted a pontjaidat és én nem voltam jó tanuló. Ilyen közepes, négyes… Úgyhogy végül Nemzeti Stúdiós lettem. Gyakorlatilag végigjártam a ranglétrát. Akiket nem vesznek fel a Színművészetire, azok elmennek a Nemzeti Stúdióba, magániskolába, szinkronizálnak, ezt-azt csinálnak. Valahogy így a partszélről megpróbálnak beszuszakolódni a szakmába. Én is ilyen voltam és még sokan mások is. A harmadik nekifutásra Huszár László – áldja a nevét a jó Isten – készített föl. Azt is elmondta, mire kell figyelnem. Például, hogy a Főiskolán nem szeretik a gyerekszínészeket. Nem szeretik azt, aki készen van. Aki már tudja a szakmát, mert akkor nem tudsz vele mit foglalkozni. Tehát nekem azt kellett eljátszanom, hogy én tök hülye vagyok. (nevet) Mindemellett meg borzasztóan természetes. Az első két felvételimen beírtam, hogy gyerekszínész vagyok és mik a referenciáim, ahogy mindenki beírná. Na, ezt mind nem kellett volna.

Lili: És akkor a harmadikon be sem írtad?

Gábor: A harmadik alkalommal azt csináltam, hogy beírtam, hogy édesapám kőműves, újságkihordó vagyok és segédmunkás. (Lili mosolyog) És ez mind igaz volt! Mert tényleg az voltam. (nevet) Csak mellette nem mondtam el, hogy 3 évvel ezelőtt még színészkedtem és Nemzeti Stúdiós vagyok. Tehát megérkezett a felvételire egy segédmunkás, akinek az édesapja kőműves és elmondta az Egy estém otthon-t, meg a Falu végén kurta kocsmát, a bizottság meg meglepődött, hogy „hol volt idáig ez a gyerek?”. (nevetnek)

25 ÉV A VÍGBEN – A SZÍNHÁZI CSALÁD

Lili: Aztán ugye a Vígszínházhoz kerültél, ott töltötted a gyakorlatodat is. És ez annyira bejött neked, hogy 25 évet töltöttél ott. A fél életedet…

Gábor: Őszintén? Először azért annyira nem jött be. De nem tudtam akkor hova menni, mert mindenki, akit ismertem és szerettem, ott volt. A mesterem például, akiben megbíztam, oda hívott. Ráadásul azt mondta, hogy szerettessük meg magunkat a két év alatt valamelyik rendezővel és akkor le tud minket szerződtetni. Volt egy beugrásom a Trisztán és Izoldába, Alföldi egyik első rendezése és a legjobb szerintem. Nagyszerű előadás volt. Csak videón végignéztem és potyogtak a könnyeim. És talán az ő javaslatára, vagy másokéra Marton (Marton László)  végül szerződést adott. Ezek után viszont nem indultam jól.  Az első 5 évben álltam háttal, fekete fényben Balázsovits Edit  és Rudolf Péter  mögött. Nem éreztem azt, hogy én ide nagyon kellek.

Lili: Akkor mi tartott ott?

Gábor: Egyszerűen nem hittem el, hogy nem kellek! Tudtam, hogy tudom, amit mások ott elől csinálnak, csak… vártam a labdát, vártam a pillanatot, amikor nekem gurul majd. Lehet, hogy én is béndzsa voltam. Lehet, hogy túlságosan akartam és ez látszott rajtam. A fene se tudja! Nem voltam helyzetben. Meg én egy picit dízelmotor vagyok, nekem be kell pörögnöm, hogy működjek.

Lili: És arra emlékszel, hogy mi volt az a pont vagy az a lehetőség, amikor helyzetbe tudtál kerülni, ami aztán meghozta az áttörést?

Gábor: Kamarás Iván visszaadott egy szerepet vagy mást vállalt el inkább, nem emlékszem pontosan. Így Tábori Nórával ,Pap Verával  és Borbiczki Ferivel én játszhattam együtt egy Martin McDonaugh  darabot. (Leenane szépe) Egyrészt szívtam magamba a profizmusukat, mint az örvény. Másrészt Nórával játszani egy jelenetet olyan, hogy te megtanultad a szöveget, de Nóra… Mondjuk úgy, ezt nem igazán tartotta tiszteletben, így nekem végig improvizálnom kellett. Úgy viselkedtem vele, mint egy riporterrel; amit kérdezett, arra válaszoltam. (nevet) Más leizzadt volna, én meg kifejezetten élveztem. A másik pedig egy Kárpáti Péter  darab volt. Raszputyinkát, a kutyát játszottam benne. Egy előadáson keresztül egy kutyaólban voltam egy nagy, szőrős jelmezben. Annyira tetszett Forgács Péter rendezőnek a munkám és az alázatom, hogy aztán jött egy főszerep az Alhangyában, amit ugyanúgy Martin McDonaugh írt. Akkor kaptam a Ruttkai-gyűrűt. Ez egy társulati, nagyon fontos elismerés és nagyon jól esett, hogy én kaptam.

A VÁLTOZÁS KÜSZÖBÉN

Lili: És mi lesz veled a következő 2020-2021-es évadban? Hiszen ennyi idő után úgy döntöttél, elhagyod a Vígszínházat.

Gábor: Ennek a rövid története az, hogy megfogadtam, hogyha Eszenyi Enikő marad a Vígszínházban, akkor elmegyek. Ha nem marad a Vígszínházban, akkor elmegyek. Én voltam a színész szakszervezet vezetője és nem akartam, hogy bármilyen változás is jön, ne érezze azt a vezető, hogy tartom felé a kezem. Hogy elvárok valamit. Ma futás közben gondolkodtam ezen az egész ügyön. Mert azért gondolok rá, ne gondold, hogy nem. Én nagyon szeretem a színházigazgató nőket. És őt is szerettem. De nem érzem - és egyébként a többiek is ezt mondják -, hogy én lennék a hibás ennek a kapcsolatnak a felbomlásában.

Lili: És mi az oka annak, hogy éppen a színházigazgató nőket szereted?

Gábor: Nem tudom. (mosolyog) Most is bármelyikhez leszerződtem volna, például ha Kováts Adél  hív, elmentem volna hozzá. Ő nem hívott, Schell Juci viszont igen. A Tháliában amúgy játszunk együtt egy darabot. Vele és a barátaimmal, például Pindroch Csabival, meg Szabó Győzővel, Vida Petivel és a többiekkel, amiben nagyon jól éreztem magam, ezért is mentem oda. És mert hívtak. Oda kell menni, ahova hívnak.

A MINDENT JELENTŐ DESZKÁKON TÚL – A SZINKRON VILÁGA

Lili: És a színház mellett ott van az életedben szinkron is. Ez is a gyerekszínészetből maradt meg?

Gábor: Igen, ez egy hozadék volt. Amikor bekerültünk a Rádió Gyerekstúdiójába, akkor rengeteg gyerekműsor és rádiójáték készült. Emellé jött a szinkron. A Pannónia Filmstúdióban volt a két nagy szinkronstúdió, ahol persze akartak minket foglalkoztatni, mert képzett gyerekek voltunk. És abban a bizonyos első 5 évemben, amíg nem éreztem igazán jól magam a Vígszínházban, nagyon sokat szinkronizáltam. Rengeteget tanultam belőle; beszédtechnikát, ritmusérzéket. De sokat lehet tanulni egy Rokkó és fivéreiből vagy Joaquin Phoenix-től vagy Jake Gyllenhaaltól vagy akár az Adam Sandlertől is. Arról, hogy bizonyos dolgokat más színész hogyan old meg. Egyik szemmel azt nézed, hogy mit csinál a színész, a másikkal azt, hogy milyen ritmusban és hogyan játszik és akkor még bele is kellene élned magad… Aztán van hátul valahol még egy 18. szemed is, amivel azt nézed, hogy „ez a színész, milyen rohadt jól csinálta meg ezt a jelenetet! Hogy ez nekem eddig miért nem jutott eszembe?!” A színházban egyébként mindig ez a lényeg - meg a festményekben, vagy akár a te szakmádban is -, hogy legyen drámaiság.

Lili: Azért a legtöbb embernek, ha kimondjuk a neved, még mindig a hangod jut eszébe először. Vannak szerepek, amikkel szinte összeforrt a neved. Például Cartman a South Parkoból… Ezt te elfogadtad, részeddé vált? Vagy azt mondod, hogy ez is egy munka és igen, én tudok lenni Cartman, de még 76 millió hang és karakter is én vagyok?

Gábor: Igen, ez munka. Amikor megkérdezik, hogy „sokat röhögtök ott rajta?”, akkor azt mondom, „igen, van, amikor röhögünk, de egyébként én arra figyelek, hogy mit csinál a karakter”. Van olyan, hogy megnézem a filmet és nem is emlékszem, hogy ezt én csináltam, közben hallom a hangom. És olyan is van, amikor azt mondják, hogy „ez azért ciki, nem?”. Erre azt szoktam mondani, hogy szerintem nem volt ciki Csákányi Lászlónak , Psota Irénnek vagy Márkus Lászlónak a Frédi és Bénit csinálni. Ha körbenéznének az emberek a világban, akkor azt is kellene látniuk, hogy a színészet egy alkalmazott műfaj. Persze megteheti az ember, hogy nem vállalja el - mondjuk - egy manó reklámhangját, de az is én vagyok…

Lili: Tudom, ezt is mindenki tudja.

Gábor: Borzasztó! (nevetnek) Ezzel csak azt akartam mondani, hogy ezek a mi részeink. És egyébként meg, „na, bumm! Ez is én vagyok. És akkor mi van?”.

Lili: Szinkronszerepekből amúgy van hozzád legközelebb álló karakter?

Gábor: Még most is az egyik legkedvesebb filmem a Her (A nő) c. film, amit Joaquin Phoenix játszott és én szinkronizáltam. Nagyon romantikus alkat vagyok egyébként. Úgyhogy ezen a filmen sírtam, néha taknyom-nyálam egybefolyt, minden, amit el tudsz képzelni és közben meg csinálnom is kellett.

Gábor: Mostanában nagyon kevés időm van a szinkronra, mert jelenleg két stúdiónál vagyok station voice (megjegyzés: csatornahang), emellett két cégnek vagyok a reklámhangja. Mindemellett itt van a Krónika, az Édes anyanyelvünk, a Kult30 és a Thália Színház is… Sok minden van az életemben.

A MINDENT JELENTŐ DESZKÁKON TÚL - AZ M5 CSATORNA ARCA

Lili: Ha már említetted a műsorokat, amiket vezetsz az M5-ön… Hogyan lettünk mi kollégák?

Gábor: Kollégák? Szerintem én teljesen outsider vagyok, és úgy látom, nem is leszek benne teljesen sosem. 5 éve, amikor indult a Magyar Krónika, kerestek egy fiatal csávót műsorvezetőnek és valamiért engem találtak meg. Nagyon-nagyon sokat gondolkodtam rajta, hogy elvállaljam-e. Megkérdeztem Hegyi Barbarát , aki barátom, életvezetési mentorom, tanácsadóm és a mindenem, hogy mit csináljak. Azt mondta, nincs kérdés, vállaljam el. Nagyon jó tanács volt, nem bántam meg. Sőt! Nagyon élvezem. Tegnapelőtt fejeztem be egy olyan riportsorozatot, amiben 9 vagy 10 járványügyi szakértővel és tudóssal beszéltem. Föl nem érek hozzájuk. Kérdezni is nehéz tőlük! Az ilyen beszélgetésekre fel kell készülnöm, amit szintén nagyon élvezek. Pláne, amikor mondják a szerkesztőnek, hogy milyen jó volt a beszélgetés és milyen felkészült voltam. Ez nekem olyan jó érzés! Pedig néha még a szót sem értem, amit mond. (mosolyog)

Lili: Ez talán azért van, mert kíváncsi vagy és önazonos tudsz maradni. Nem úgy kérdezel, mint aki bemagolta a kérdéseket. Ez mindig érezhető, hogy a kérdezőt érdekli-e az, akivel, és amiről beszélget.

Gábor: Nekem ez az egyetlen menekülési utam. Ez nagyon hamar kiderült. Kevés dologhoz értek. Nagyon szeretem a történelmet, érdeklődő ember vagyok, de azért Bartók életénél és munkásságánál megbicsaklok. (nevet) És még egy dolog. Amikor bekerültem a Kult30-ba, előtte soha nem csináltam élő adást. Én olyat izzadtam, amit még soha! Mellettem állt Morvai Noémi, akin kocsányon lógtam. Nagyon hálás vagyok neki, hogy segített. Most már szabadabb vagyok, de még mindig nagy kihívás. Annyi mindent csináltam már – mondom, még segédmunkás is voltam -, de ennél nehezebb, kevés dolog van a világon.

GYEREKKORI SZERELEMBŐL HÁZASSÁG

Lili: Mondtad korábban, hogy 11 éves voltál, amikor a rádiós fizetésedből vettél egy motort. Azt a motort, amivel meghódítottad a feleségedet, akit olyan fiatal korod óta ismersz. Hogyan kezdődött a ti történetetek?

Gábor: Én voltam a 17. kerületben a zsebes nadrágommal és a márkás sportcipőmmel az a fiú, aki színházban is, meg szinkronban is, meg tévében is szerepelt…

Lili: De ez a feleségedet annyira azért nem izgatta…

Gábor: Nem. Sőt! Még annak is megadom az esélyt, hogy beképzelt lehettem emiatt. Sok barátom volt, neki is. A kerületünkben lehetett jókat bringázni, meggyet és cseresznyét szedni mások fáiról az utcán… Sokat lógtunk együtt, de Kata nem szeretett volna annyira engem. Inkább lepattintott volna. Volt egy beszélgetés, amikor egy barátommal felhívtuk őt és a barátnőjét telefonon, hogy hol lesz a buli és hallottam ki a kagylóból, hogy azt mondja: „jó, de a Csőrét ne hívjátok”. Ő nem így emlékszik rá, de nekem máig fájó seb.

Lili: De akkor hogy lett ebből szerelem? Házasság? Gyerekek?

Gábor: Nem tudom, Lili!

Lili: Tepertél, mi?

Gábor: Tepertem. Mondom, én dízelmotor vagyok. Nem egyből ütök be. Szépen lassan kialakult. Amikor Nemzeti Stúdiós voltam, akkor is együtt voltunk. Ő a Gellértben dolgozott a recepción és ezzel nagyon sokat keresett. Engem meg, hiú férfit, ez nagyon idegesített. Ezért újságot hordtam és mindent elvállaltam, hogy nekem is annyi pénzem legyen, mint neki. (Lili mosolyog) A színműs évek alatt is megoldottuk, hogy találkozzunk, noha tény, hogy kevesebbet láttuk akkoriban egymást. Olyan is volt, amikor még a Bodnár Sándor Akadémiára jártam, hogy Kassán volt a vizsgaelőadásunk, a Rómeó és Júlia és még oda is kijárt. Beült a kocsiba és jött 300 kilométert értem egy Ladában, a ködben.

Lili: Szerencsétek, hogy fiatal korotok óta ismeritek egymást és Kata bele tudott szokni az életedbe. Több színészpárral is beszélgettem már, akik mindig azt mondják, könnyebb elfogadni, hogy a másik későn jön haza, vagy premiere, próbaidőszaka van, hogy mind a ketten ebben élnek. Csőre Gábor a Toldiban, MTI fotó: Kallos Bea nagyon jó természete lehet… (Gábor hevesen csóválja a fejét) Nem? (tovább csóválja a fejét) Vagy akkor hozzászokott az életritmusodhoz? (mosolyogva csóválja tovább a fejét, Lili nevet)

Gábor: Nem! Ezt mind elfelejtette! Régen együtt horgásztunk és volt olyan - akkor még ő is szeretett horgászni -, hogy együtt aludtunk, egy pléden, a földvári mólón. És amikor fogtam egy 5 kilós pontyot, akkor jött a szákkal és segített. Ma meg a közelébe nem jön a horgászatnak. Amikor megvolt az esküvő, akkor ezt az álruhát magáról lefejtette és ez már nincs. (Lili nevet) A horgászat azóta folyamatos harc. De annyi minden történt velünk, ami csak megerősített bennünket.

CSŐRE CSALÁD

Lili: Együtt nőttetek fel, együtt változtatok… És van két gyönyörű gyermeketek. A lányotok idén már 19 éves lesz.

Gábor: Igen, annyi lesz augusztusban.

Lili: Jól tudom, hogy egyébként annyira fiút szerettél volna első gyereknek, hogy valami spéci teát vagy mit itattál a feleségeddel?

Gábor: Nem teát, bort.

Lili: Bort?

Gábor: Igen, Somlói Juhfarkat. Állítólag a Habsburgok is ezt itták, amikor fiút akartak a családba. (nevet)

Lili: De miért volt fontos, hogy fiú legyen?

Gábor: Szeretem a nőket, de azért az első gyerek legyen fiú! (elkomolyodik) Egyébként ez be is jött. Az első gyermekünk fiú lett, de elvesztettük. 6 hónapos korában meg kellett szülnie őt Katának. Talán még 6 hónapos sem volt… Aztán a másodiknál elfogyott a Juhfark. Akkor azt hiszem Hárslevelűt ivott Kata…

Lili: Akkor ezért lett lány…

Gábor: Igen. (nevet) Bendegúznál is bejött amúgy a dolog, mert akkor is Juhfarkat ittunk. De nem bántam meg, hogy lányom lett. Sőt! Szegény Selmeczi Roli kollégámnak ott búslakodtam, hogy lányom lett. Erre azt mondta: „figyelj, hidd el nekem, hogy az egyetlen nő lesz az életedben, aki minden feltétel nélkül fog szeretni téged. Az anyád és a feleséged sem olyan”.

Lili: Akkor lett egy lányotok és lett egy fiatok. Teljes a harmónia.

Gábor: Igen, ez tök jó kombó. Most egyébként elgondolkodtam rajta - de már talán kicsúsztunk az időből -, hogy jó lenne még egy gyerek. De már nem… Bár egyébként megfiatalítana! Ez is egy olyan dolog, amit csak görgettem magam előtt…

Lili: És mi lesz a gyerekekből, ha nagyok lesznek?

Gábor: Csengének most volt az érettségije. Ő nagyon lelkis és szegénykémet nagyon megviselte ez a helyzet, hogy nem ballaghatott. Nagyon szereti az osztálytársait, nagyon jó osztályuk volt, jó iskolába jár. És ők úgy húzták egymást előre a négy év alatt, hogy egy Himalája expedíció ehhez képest kutyafüle, ahogy ők segítették egymást. Lufieregetés… Ez volt a közös ballagás… Most ennyi jutott nekik. Nagyon sajnálom, hogy nem tudott rendesen elbúcsúzni ettől a néhány évtől. De jól sikerült neki az érettségi. Abban bízunk, hogy meglesz a nemzetközi gazdálkodás szak az ELTE-n, meglátjuk.

Lili: És Bendegúz?

Gábor: Bendegúzt valamelyik virtuális világban lévő harcos lesz. (Lili nevet)

Lili: Akkor nem lesznek színészek. Pedig gondolom láttak már 5000-szer színpadon. Nem kíváncsiak, hogy milyen a te világod?

Gábor: Láttak színpadon, de nem vonzza őket ez a világ. Forgattunk tavaly egy sorozatot és mondtam nekik, hogy: „nem akartok eljönni, megnézni egy forgatást?”. Figyelj, marhára nem érdekelte őket! Csenge elküldte a barátnőjét, mert ő rendező szakra akar jelentkezni. (Lili nevet)

Lili: Egyszer azt mondtad, hogy sosem voltál az az apuka, aki hazaér a munkából és még leül a gyerekekkel társasozni. Akkor milyen apuka vagy?

Gábor: Nagyon sokat hajtok, ezért általában tényleg fáradtan érek haza. Olyankor nem vagyok jó apa. Nem vagyok jó férj. Nem vagyok jó társ, mert hulla vagyok. De amikor ki vagyok pihenve és a lelkem is megkapja a maga orvosságát, akkor abból vissza is tudok adni. Ha nem vagyok egyensúlyban, akkor nem megy. Lehet, hogy nem ülök le társasozni, de szívesen megmutatom nekik, amit tapasztalok. Megtanítom őket horgászni… vagy elviszem őket a bombatölcsérbe, ahova lezuhantam egyszer… Azokra a helyekre, ahol én gyerek voltam. Megmutatom nekik Olaszországot, ahogy én láttam anno; Firenzét, Rómát, Nápolyt, hogy milyen egy vulkán melletti kempingben aludni, milyen az Etna…

OTTHON MARADTUNK

Lili: Élményeket adsz nekik. De az elmúlt két hónapban ezt nem lehetett. Hogy bírtátok?

Gábor: Én úgy élveztem, mint az állat! Eljártam vadászni, eljártam biciklizni, eljártam futni, ültettem paprikát, lemetszettem a fáimat, megpermeteztem őket. (Van négy szilva és- két barackfám.) Ezek ilyen kis projektek voltak, amiket addig csináltam, amíg jól esett. Berendeztem itthon magamnak egy stúdiót is a gardróbban. Itt van a telefonom, van hozzá egy mikrofon, vettem szivacsokat szigetelésnek és így a tévécsatornáknak meg a reklámozóknak meg tudom csinálni itthonról a hangmondást. Zoom-mal elkezdtük forgatni a Krónikát. Volt egy, ami nem sikerült, de a járványos, három részes, valószínűleg át fog menni. Nagyon jó volt egyébként, majd meglátjátok.Szó lesz benne a járvány történetéről, a „járványságról”, a járvány és az ember kapcsolatáról és a járvány jövőjéről. Persze a mostani helyzet a kapcsán, de nem feltétlen a COVID-19-ről, hanem arról, ami már volt – például a pestis – és ami még jöhet.

Lili: És a színház? A közönség nem hiányzott a lelkednek?

Gábor: Azért nem remegek. 25 évig rengeteget játszottam. Volt, hogy 32 előadásom volt egy hónapban.  Most már azért hiányzik a színházi levegő, de ezen sokat segített a Zoom Színház, amit Schell Juciékkal csináltunk. Nevezzük interakciós játéknak, egyfajta „Beugró” szerű valami a neten.

Gábor: A Tháliában elvileg a jövő évad második felében fogok játszani. De most minden borul, azt se tudjuk, hogy lesz-e színház és hogyha lesz, mikortól. Az elmúlt két hónapban sokszor túl laza is voltam, de most, hogy a Magyar Krónikában ezekkel a tudósokkal beszélgettem, nagyon megijedtem. Mert ennek itt nincs vége. Az életünk mostantól inkább maszkos-kesztyűs lesz, mint nem. Majd megszokja a színház és a közönség is, hogy a vírussal együtt kell élnünk és ki fog rá találni valamit. Mert annál nagyobb csoda, minthogy valaki feláll egy deszkára és azt egy ember elkezdi nézni, aztán egyre többen nézik, közönséggé lesznek, és amit néznek, előadássá, nincs is.