Gyereknap alkalmával most fordítunk a Családmeséinken. Nem apa mesél fiáról - hanem fiú az apjáról - és családjáról. Milyen egy ismert ember - és talán egy még ismertebb hang - árnyékában felnőni? Az M2 Matricák műsorvezetője, Csernák Bátor válaszol Rókusfalvy Lili kérdéseire .

„A CSERNÁK FIA”

Rókusfalvy Lili: Édesapád, Csernák János nagyon híres színész és szinkronszínész. Milyen volt úgy felnőni, hogyha kimondod a nevedet, akkor talán egyből édesapádra gondolnak?

Csernák Bátor : Nem túl gyakori, hogy a nevem alapján édesapámhoz kapcsolnak. Az egyetemen volt az első ilyen ráeszmélés a szaktársaktól, hogy: „te akkor a Csernák János fia vagy?”. És akkor mondtam, hogy „hát, igen”. Ez volt az első ilyen élmény, amire emlékszem. A tanárom, Máthé Kriszta is rögtön tudta, hogy „A Csernák” fia vagyok. Nem szeretem, hogyha ez alapján megkülönböztetnek. Ez nálam nem játszik. Pedig most már egyre többször kapcsolnak hozzá.

Lili: Nekem is az édesapám ugyanabban a szakmában dolgozott, mint én. Most együtt vezetünk műsort (Családi kör ). De amikor még csak elindultam a pályán, nagyon sokat találkoztam ezzel, hogy „ja, a Rókusfalvynak a lánya vagy”. És persze én sem szerettem, hogy hozzá kapcsolnak. Pedig nagyon büszke vagyok az apukámra. De a lényeg, hogy nem miatta vagyok ott. Te is így vagy ezzel?

Bátor: Igen, büszke vagyok rá! Olyannyira, hogy egy időben én is szerettem volna színész lenni. Nálam három variáció volt egyébként a gimnázium után. Az egyik volt a műsorvezetés irány, a tévében való munka. Érdekelt a színpadi színészet, és ami még annál is jobban, az a filmek világa. Ezt a három dolgot nagyon szeretem. Nem tudom… tudat alatt szerintem bennem van, hogy szeretném azt csinálni, amit ő, viszont szeretnék mást is kipróbálni. (Lili mosolyog)

Lili: És milyen a kapcsolatod egyébként apukáddal? Milyen apuka Csernák János?

Bátor: (kicsit zavarban van) Érdekes a viszonyunk, mert van, amikor nagyon jól kijövünk és nagyon jól meg tudjuk egymással osztani a dolgokat, de sokszor van olyan, amikor látni sem akarjuk egymást. Eléggé más személyiségek vagyunk – persze nem teljesen -, és emiatt néha nehezen vagyunk meg egymás mellett. Ebből vannak főleg a konfliktusaink, hogy eléggé más dolgokat tartunk jónak.

Lili: Ilyenkor szakmai dolgokon különböztök össze vagy inkább véleménybeli kérdéseken?

Bátor: Van, amikor szakmai dolgok miatt nem szoktunk kijönni. Például látom egy filmjét, vagyis hallom a hangját - mint Harrison Ford  vagy Liam Neeson  – és utána megmondanom neki, hogy szerintem ezt most túlzásba vitte.

Lili: Aha! Szóval te mondasz véleményt az ő munkájáról és nem fordítva…

Bátor: Vegyes ez egyébként. Mind a kettő előfordul.

Lili: Van két féltestvéred is. Velük milyen a viszonyod?

Bátor: (elkomorodik) Hát… Mi sajnos nem nagyon tartjuk a kapcsolatot. (sóhajt) Eddig egyszer találkoztunk. Tavaly. (Lili meglepődik)

Lili: Hogyhogy? Nekem is elváltak a szüleim és vannak féltestvéreim, én vagyok a legidősebb. De minket igyekeztek úgy nevelni, hogy ne érezzük igazán, hogy csak féltesók vagyunk.

Bátor: (keresi a szavakat) Igazából akkor értem meg arra, hogy tudjak velük találkozni. Hogy tényleg úgy tudjak rájuk tekinteni, mint a testvéreimre. Jó volt találkozni velük és lenne is még rá igényem. Szeretném még jobban megismerni őket. De azért az emberben furcsa érzéseket vált ki, hogy egy olyan embert mondjon a testvérének, akit nem látott 20 éve. Az egyik testvérem ráadásul Angliában él, vele ezért sem nagyon tudtam találkozni korábban. És sajnos azóta sem tudtunk összehozni egy második alkalmat. Ettől függetlenül a testvéremként tekintek rájuk, és már nincs is bennem semmi kellemetlen érzés ezzel kapcsolatban. Szeretném őket újra látni. Majd meglátjuk, mi lesz még belőle.

„A VÉR NEM VÁLIK VÍZZÉ”

Lili: Az imént utaltál rá, hogy majdnem te is színészi pályára léptél. Méghozzá apukád miatt. De gondolom, hogy ebben nem volt egy ilyen direkt atyai útmutatás vagy terelgetés, hogy a színpad irányába fordulj.

Bátor: Szerintem a vér nem válik vízzé. Nyilván bennem is megvan az a véna, ami benne. Nem feltétlen a színészetre gondolok, inkább ez a szereplési vágy, ami bennem van. Ez tényleg régre vezethető vissza. Egészen általános iskolás koromra. Minden év végén csináltunk egy előadást és én nagyon szerettem bevállalni a komolyabb szerepeket. Persze nem mindig én játszhattam a főszerepet, volt, hogy más kapta meg. Viszont a kicsi szerepeket is próbáltam úgy megcsinálni, mintha nagy lenne. (Lili mosolyog) Akkor kezdődött nálam minden. Jó visszajelzéseket is kaptam, például a szülőktől, hogy azért mégiscsak van valami tehetségem ehhez a dologhoz. Ezt akkor persze nem teljesen hittem el. Meg azért még most sem teljesen hiszem, hogy van tehetségem a színészethez, de ezeket a visszajelzéseket kaptam… (nevet)

Lili: Apukádtól is? (Bátor elgondolkozik, zavarba jön) Vagy már nem is emlékszel, hogy ő mondta-e neked, hogy „fiam, csak meg kéne neked is próbálnod ezt a pályát!”?

Bátor: Sajnos ő nem nagyon volt ott ezeken az előadásokon. Viszont az utolsó, nyolcadikos előadást látta felvételről. Emil és a detektíveket játszottuk. Én voltam Retzlaff! (büszkén mosolyog) Emlékszem, hogy nagyon tetszett neki. Nem csak az én alakításom, hanem mindenkié. Tényleg egy nagyon jó előadást tudtunk összehozni.

Lili: De nem csak a színpadon próbáltál apukád nyomdokaiba lépni, hanem a szinkron terén is. Jól tudom?

Bátor: A Dzsungel könyvére gondolsz?

Lili: Igen. (mosolyog)

Bátor: Az egy érdekes sztori volt. Apukám szólt, hogy van egy ilyen lehetőség, hogy lehetne szinkronizálni egy pár mondatot. Egyből mondtam, hogy „jó, persze. De jó lenne tényleg, hogyha én is tudnám ezt csinálni!”. Aztán végül csak egy-két ilyen pár szavas mondatom volt. (mosolyog) Egyébként engem maga a szinkronizálás nem fogott meg. És nem azért, mert itthon magas a léc, hanem mert nem érzem a világomnak. Sokkal közelibbnek látom tényleg a műsorvezetést illetve a tévézéshez kapcsolódó dolgokat.

Lili: Nincs kamera a szinkronnál, nem lehet, hogy az a baj?

Bátor: Most, hogy mondod! Lehet! (nevetnek)

Lili: Szakmai téren akkor azért elég sok közös van bennetek, de van közös hobbitok is? Tudom, hogy te szeretsz mindenféle járművet szerelgetni….

Bátor: Na, akkor ez már elterjedt rólam! (mosolyog) Egyébként apa nincs benne annyira ezekben a dolgokban. Ő főként ezeket a színházi dolgokat szereti, azt csinálja legszívesebben. Ez a kedvenc hobbija is és az élete is. Nekem viszont van más is emellett; a motor, meg a régi gépeknek a felújítása. Megőrülök a régi autókért meg a motorokért!

Lili: Azt gondoltam, hogy ez tipikusan egy ilyen apa-fia program és talán miatta van ez a szenvedélyed is.

Bátor: Apa is szereti a régi motorokat. Nekik régen a családban, még anno Budapesten volt egy nagyon régi Puch motorjuk…

Lili: Nekem olyan biciklim van, de úgy nyekereg…

Bátor: Hozd el, majd megcsinálom! (nevetnek) Szóval volt egy ilyen régi motorjuk, de valahogy elkallódott az idők során. Sokáig lent volt a pincében és onnan eltűnt. Nagy kár érte. De ez apában nagyon megragadt, az egész motor formája; a csepp alakú tank, a fekete fényezés… És amikor lát egy ilyen motort, akkor mindig az jut róla eszébe. A legjobb barátomnak is van egy régi Pannóniája, ami egyébként nagyon hasonlít erre a régi, családi motorra. Még arra is azt mondta egyszer, hogy „ez pont olyan, mint apunak a Puch-ja!”.

Lili: Mi az a legfontosabb útravaló akkor az élethez, amit apukádtól kaptál?

Bátor: Kezdetben nagyon izgulós voltam. Tényleg néha úgy kellett kilökdösni a színpadra. Főleg ilyen első, második osztályos koromban. Nyilván akkor még kicsi voltam, az ember ekkor még alig tud magáról. És apa mindig mondta, hogy „engedd szabadjára az izgalmat!”. Vagyis nyugodtan izguljak, mert az hasznos. Ez bennem nagyon megmaradt és később a saját előadásaimnak a vitorlájába tudtam fogni ezt a szelet. Nem izgultam halálra a dolgokat, de egy pici egészséges izgalom mindig volt bennem. Azt is mondta mindig, hogy gondoljam át a dolgokat, mielőtt belépek a színpadra és legyek természetes, mintha csak úgy beszélnék. A másik, hogy a versek, a beszéd terén nagyon sokat segített. Tőle tanultam a hangsúlyozást, a szövegértelmezést, a beszédtechnikát. Bár sajnos még nem tökéletes a beszédem, de dolgozunk rajta. (nevet)

Lili: Annyira sokat emlegeted a színpadot, hogy muszáj megkérdeznem; sosem kacérkodtál a gondolattal, hogy a színműre menj?

Bátor: A színészeten gondolkoztam, de a színművészetin nem. Ha bekerültem volna, nem szerettem volna senkitől elvenni a helyet. Nem gondoltam azt a felvételikor, hogy nekem az lenne a hivatásom, hogy színész legyek. És egyáltalán nem biztos, hogy felvettek volna. Sőt! Az énekhangom az olyan, hogy nem csak megtölti a teret, de ki is üríti! (Lili nevet)

Lili: Ezek után megértem, hogy megtaláltad a média szakot és azt mondtad, hogy „na, ezt nekem találták ki!”.

Bátor: Amikor édesanyámmal rátaláltunk, egyből tudtam, hogy ide akarok menni. Nincs más. Én ezt fogom csinálni, ha törik, ha szakad! Ezt szeretném! És nem is csalódtam.

ÚT A TELEVÍZIÓ VILÁGÁBA

Lili: Az M2 Matricák Gyerekjáték rovatát vezeted. Hogyan kerültél a tévébe? Ez is már az egyetemnek köszönhető?

Bátor: A tévé előbb volt, mint maga a suli. Tavaly február környékén kezdtem a műsorvezetést. És mindenféleképpen olyan dolgot szerettem volna választani - továbbtanulás szempontjából -, ami kapcsolódik a munkához. Nagyon megtetszett a tévézés, nagyon szerettem a stábbal is együttdolgozni, ezért is döntöttem úgy, hogy ehhez kapcsolódó dolgot fogok csinálni. Szerencsére, nagyon tehetséges emberekkel vagyok körülvéve. Olyanokkal, akikkel nagyon jól lehet kooperálni minden téren. Szerintem a mi osztályunkból nagyon jó stábok is fognak kikerülni, nem csak önálló szakemberek.

Lili: Már stábban gondolkozol, igazi szakmabeli hozzáállás.

Bátor: (mosolyog) A filmezés is egyébként nagyon érdekel. A suliban is nem egyszer csináltunk ilyen kisfilmeket, rövidfilmeket; dokumentumfilmeket – az egyiket pont apukámról, fikciós játékfilmen is dolgozunk. Imádok rendezni.

Lili: És a tévés műsorvezetői munkádat miért szereted? Abban milyen kihívásokat találsz? Az elmúlt egy évben biztosan gyűjtöttél róla jó néhány tapasztalatot…

Bátor: Ami mellett véletlenül se menjünk el, hogy híres emberekkel találkozom állandóan, amit nagyon élvezek. Viszont első sorban nekem az volt a célom, hogy bekerüljek egy picit ebbe a körforgásba. Hogy megtudjam, hogyan is működik egy forgatás. Nyilván, amikor megtudtam, hogy híres emberekkel fogok riportokat csinálni az nagyon nagy löketet adott. Viszont a gyakorlatszerzés talán a legfontosabb mindközül.

Lili: És azokból, amiket otthonról hozol, édesapádtól és a szereplős vénádból, mennyit tudsz a tévénél kamatoztatni?

Bátor: Az általános iskolából hozom a talpraesettséget, édesapámtól a beszédtechnikát, az egyetemről pedig a gyakorlati tudás egy részét. Persze a forgatásokból tudok a legtöbbet tanulni. Amikor szó szerint bevágnak a mélyvízbe. Az első forgatásom is ilyen volt. Még nem csináltam ilyet és akkor rögtön kaptam az instrukciókat: „legyen egy beköszön, utána egy interjú vele, a végén egy elköszön. Tessék!”. Jól van – mondtam, csináljuk! Nyilván az első részek nem voltak még annyira jók, saját szemmel sem. Látszik a fejlődés szerintem, hogy otthonosabban mozgok a kamera előtt, mint az elején.

Lili: Van szakmai vágyad esetleg; tévés vagy filmes rendező szeretnél lenni, esetleg maradnál a műsorvezetésnél?

Bátor: Szeretnék mindenbe belekóstolni egy picit. Szeretném, ha a műsorvezetés továbbra is az életem része maradna. Szeretem ezt a műsort is és szeretnék majd olyan tartalmat is csinálni, ami picit komolyabb hangvételű. Bár egyébként, a Gyerekjátékból is rengeteget lehet tanulni, még egy felnőttnek is. A sportolók olyan dolgokat mondanak sokszor, hogy nekem is tátva marad a szám! És néha szólnak is egy-egy forgatásnál, hogy „Bátor, csukd már be a szád!”. (Lili nevet) A filmrendezés viszont nálam bakancslistás ügy. Szeretném egyszer bemutatni a saját filmem, vagy ha lesz egy saját mozim, akkor legalább ott meg szeretném majd nézni a mozivásznon az alkotásom.

Lili: És most, hogy az elmúlt hetekben te is otthon voltál, hogyan volt jelen az életedben a tévé és a filmezés?

Bátor: Forgatás sajnos nem volt. Viszont a suliba nem beadandókat, hanem ilyen kis vlogokat kellett csinálnunk egy-egy megadott témáról. Normális eszközöm viszont nem volt hozzá, úgyhogy maradt a telefon. És meg kellett oldani a jó fényeket is. A helyi barkácsüzletben vettem egy led-es reflektorlámpát, amilyenek a kapubejárókban is vannak. Viszont ez túl erős volt, amikor az arcomba világított, úgyhogy csináltam sütőpapírból hozzá egy tompítót. Ez lett a kis itthoni derítő lámpám.

Lili: Akkor ebből a helyzetből is tanultál valami újat. (Lili nevet)

Bátor: Igen. És végre volt időm megszerelni az elromlott motoromat, csináltam egy sziklakertet édesanyámnak a születésnapjára, illetve rendbe raktuk a virágoskertjét…

Lili: Hogy látod, mikor kerül vissza a tévé az életedbe, mikor láthatunk újra a képernyőn?

Bátor: Erről sajnos még nem tudok semmit. Még bizonytalan, hogy mikor fogunk újra forgatni, pedig már nagyon várom.