Most szól:
Vezeti:
×
2020.06.04 Csütörtök . 13:11

Családmeséink! – Szarka Tamás

Ma, a Nemzeti Összetartozás Napján, a trianoni békediktátum aláírásának 100. évfordulóján most egy kicsit mindenki a másik felé fordul, rámosolyog és keresi a másik szemében azt a közös tudatot, amiben ott csillog a magyarság. Ezt keresi és látja - bárhol is jár – a világ magyarjainak szemében Szarka Tamás, a Ghymes egyik alapítója, Kossuth-díjas énekes, zeneszerző is. És ennek apropóján mesél ma nekünk arról, hogyan jutott egy Fölvidéki kis faluból az álmainál is messzebb. Mit jelent számára magyarnak lenni, inni-enni, aludni, gondolkodni és nem mellesleg zenélni a közös nyelvünkön, ami minden Kárpát-medencei magyaré. Határon innen és túl.

 

„ÍGY LETTEM ÉN HEGEDŰS!” - CSALÁDOMBAN ERED A ZENE

Rókusfalvy Lili: Ma amúgy is sokat kalandozunk majd a múltban és beszélgetünk annak hatásáról a jövőnkre, úgyhogy induljunk nálad is innen. Mit hoztál magaddal otthonról, mennyire volt része a népzene és a népi kultúra az életednek?

Szarka Tamás : Része volt, már gyerekként is. Az én drága nagyapám - aki egy csodálatosan jó ember volt, bárcsak én lennék olyan jó! - nagyon híres prímás volt ezen a vidéken, Nádszegen. Én királyrévi vagyok, ez egy pici falucska a Mátyusföld szélén, Galántától délre. Komáromtól kb. 50-60 kilométer fölfelé, északra. Egy kukoricaföld szélén laktunk, jó messze a falutól, a semmi közepén. Igaz, hogy egy nagyon szép házban. Anyu egy egész könyvtárat hordott oda össze. És nekünk volt az első színes televíziónk a faluban, második autónk és zenelejátszó sem volt senkinek a faluban, nekünk meg egy ilyen hatalmas doboz volt. Teljesen szeparálva éltünk. Ott születtem én, és a szomszéd falu volt Nádszeg. Ami nagy, gazdag falu volt mindig. Volt, amikor 4 zenekara is volt! (Lili mosolyog) És az egyikben volt pírmás Sárközi Károly nevű nagyapám. Innen is a zenei érdeklődés. Gondolom, hogy tőle kaptam a muzsikát. És édesapámtól is. Neki szintén rendkívül jó hallása volt, csak ez nem volt így kimondva. Nagyapám volt a középpontban, de én hallottam, hogy apu milyen kristály tisztán énekel, mindig. Évtizedekig variálta, amikor jó kedve volt, hogy „édes, kedves kis angyalom, érted fáj a szívem nagyon”. Csak ezt a két sort, de mindig tisztán. (Lili nevet)

Lili: Akkor innen ered benned a zene! És édesanyád mivel foglalkozott?

Tamás: Tanítónő, pedagógus volt. 37 esztendeig tanított. Így persze ő volt annak a kicsi falunak a kulturális szervezője is. Vezette a citerazenekart, a tánckart, kórust, aztán még a nyugdíjas kórust… Temetésekre jártak énekelni. Tehát neki mindig több csoportja volt. Alig bírta ez a Királyrév ezt a nagy aktivitást! (Lili mosolyog)

Lili: Akkor egészen pici gyerekkorod óta teljesen természetes, hogy a népzene az életed része. Akár mondhatjuk azt is, hogy egyértelmű volt, hogy ezzel is fogsz foglalkozni?

Tamás: Nos, egyáltalán nem! (Lili nevet)

Lili: Minek szántak akkor? Vagy te minek készültél?

Tamás: Két dolognak készültem; tanítónak és focistának. Egyszerre mind a kettőt képzeltem. Egyik be is jött. Mert végül is pedagógusnak vagyok kiképezve. Jó még azt is gondoltam, hogy újságíró leszek vagy verset írok és majd abból is fogok megélni, gondoltam. Ha-ha-ha! De zenével egyáltalán nem akartam foglalkozni, hegedűvel meg kiváltképpen nem. Ha a ’70-es években, egy kicsi faluban egy gyerek kezébe vett egy hegedűt és végigment vele az utcán, az borzasztó ciki volt. Nem tudom, miért! A mai napig nem. Most már nem is vizsgálom, de nevetség tárgya voltam én, a haverok előtt meg különösen. De beírattak zeneiskolába és én ezt végeztem természetesen. Mondták, hogy „Tomi neked kell menned zeneiskolába”. Én meg mondtam, hogy „jó, akkor megyek”. Aztán így 7 vagy 8 éves koromtól kijártam a hegedűt a zeneiskolában, Galántán. És ezt a haverjaim megbocsátották. (Lili nevet) Már hogy focizás közben én zenére is járok. Játszottunk a szalmakazalban, meg a Fekete vízben egész nyáron, a tetején meg télen korcsolyáztunk… Szép gyerekkorom volt.

Lili: Akkor nem volt nagy élvezet számodra a zenetanulás…

Tamás: Nem, élvezet az eleinte nem volt benne. Én nem gondoltam azt, hogy azért mert a nagyapám prímás volt, én is az leszek. Egyébként zongorára íratott be édesanyám a galántai zeneiskolába… már ez is nagy csoda volt, mert Királyrévről senki sem járt zeneiskolába. Az elsőt kijártam zongorán és jött a csodálatos Edit néni, igazgató nő – a mai napig él és most is csókoltatom –, aki egy év után odalépett az édesanyámhoz és azt mondta, hogy „Marika!” – hát ismerték egymást – olyan sok a zongorista és olyan kevés a hegedűs. De hát tudja Marika, a Tamás ugye…” – célzott a sorok között, hogy a nagyapám milyen csodálatos hegedűs volt – „nem akarna a Tomika hegedülni?”. És akkor megtörtént a csoda. Ekkoriban, egy kicsi faluban, hogy a gyerek véleményét megkérdezzék az tökéletes nonszensz. Soha nem kérdezték a gyereket. A gyerek az jött és meg lett mondva neki: oda mész, ezt csinálod, ülj le, menj arrébb és kész. Egy faluban olyan nem volt, hogy a gyereknek véleménye van! (Lili mosolyog) És akkor anyu lenézett rám, oda a porba - mert nagyon alacsony szinten mozogtam én ott akkor még, utolsó pillanatban nőttem csak meg úgy ahogy - és megkérdezett! Azt kérdezte: „akarsz-e hegedűre járni?”. Megvontam a vállam. Láttam én hegedűt a nagyapám kezében egyszer, de csak egyszer a búcsúba. Soha nem láttam játszani egyébként. És így megvontam a vállam és azt mondtam: „hát, én miattam…”. Így lettem én hegedűs!


Fotó: Nemes Zoltán

KÖZÖS ZENEI ÚTON

Lili: De hol volt az a pont, amikor elkezdted élvezni és azt tudtad mondani, hogy igen, el tudom képzelni az életemet hegedűsként? Köze volt ennek akár a testvéredhez, Gyulához  is? Már gyerekként is együtt zenéltetek?

Tamás: Alapvetően ő gitárt vett a kezébe. Én meg mindig leloptam az ő kezéről az akkordokat és úgy tanultam meg gitározni, mellette. Ő tanult is gitározni, én meg ellestem, mit csinál. Aztán észrevettem, a gimibe érkezvén, hogy én lettem a gitáros gyerek az osztályban.

Lili: Az már menő volt, mi?

Tamás: Hát volt ennek haszna! (nevetnek) De azért húztuk is egymást. Ő alapvetően úgy volt azért, hogy ő „Pagának” csúfolt, Paganini  után. Én meg ütöttem őt a vonóval. Ez nagyon fáj egyébként, csíp. Aztán rohantam el, nehogy utolérjen, mert ő erősebb volt. Úgyhogy a közös zenei múltunk gyerekként ebben ki is merült. De kérdezted, hogy mikor volt az a pont, amikor éreztem, hogy hegedülni jó. Talán már 5 vagy 6 éve jártam hegedűre, mindenféle tudatosság és célzatosság nélkül, akkor kezdték vetíteni a tévében a Benyovszky Móricot, a sorozatot (megjegyzés: Vivát, Benyovszky! ). Ez egy magyar-csehszlovák produkció volt, így adta a magyar és a csehszlovák televízió is. És ott volt egy dallam, ami nekem annyira megtetszett, hogy saját jó szántamból megtanultam.

LINK: https://www.youtube.com/watch?v=tqXTJG1-cD0

Lili: Hallás után?

Tamás: Hallás után megtanultam és azt játszogattam, azt a dallamot. Már úri jókedvemből. Azelőtt én semmit el nem játszottam a hegedűn csak úgy magamtól. Mindig csak, amit kellett. A zeneiskolában mondták, hogy nagyon jó vagyok hegedűben. Minden évet kitüntetéssel végeztem.  De én meg úgy voltam vele, hogy „kit érdekel? Mondták, hogy jó vagyok. Nos?”. És akkor elzúgott pár évtized, történtek bizonyos dolgok és 2007-ben Bátyai Edina, a szegedi szabadtéri játékok igazgatónője megszólított, hogy a programban lesz egy nemzetközi tánc produkció is, amire felkérték, és hogy mit tudnék én ezzel kezdeni. Akkor ott, az asztalnál beugrott a Benyovszky Móric élete. Mondtam neki, „Fűzzük föl rá!”. Borzasztó romantikus élete volt, utazott mindenfele. Így aztán kellett magyar, szlovák, osztrák, francia, orosz, madagaszkári és még egy csomó tánckar a világból. Ezen az ötleten nagyon felbuzdult az akkori művészeti igazgató és egy év múlva megszületett a hatalmas darab. Kétszer 4000 ember előtt adtuk elő, a Duna Tv élő közvetítésével. Az akkori Ghymes együttes játszotta az élő muzsikát, 6 méter magasban és alattunk - túlzás nélkül – több száz táncos. A ’70-es évek végén tehát elkezdtem a Benyovszky Móricot hegedülni és évtizedek múlva született ebből egy csodálatos, hatalmas darab.

GHYMES-MESE

Lili: És az első Benyovszky Móric élményedtől hogyan jutottunk el oda, hogy 1983-ban megalapítottátok a Ghymest?

Tamás: Miután elvégeztem a zeneiskolát hegedűn, akkor a galántai gimnáziumban volt egy ún. esztrád csoport. Volt ott tánc, színház, népdalok, és zenekar, aminek én lettem a prímása. Azért is vettek föl a gimnáziumba, mert tudták, hogy jól hegedülök és éppen elment a pírmás. Éppen elhagytam a 13 évemet és élére raktak egy zenekarnak. Ekkor megint megvontam a vállam, mondtam, hogy „jó, hogyha ezt kell csinálni, akkor ez lesz”. Különben nem igen vettek volna föl, mert a szlovák nyelvtudásom még akkor a kecskebékának az alsó szintjét sem ütötte meg. (nevet) Emiatt a kezembe maradt a hegedű a zeneiskola után 4 évig, és ekkor ugye már zenekart vezettem. Utána, hogy elvégeztem a gimnáziumot, mentem pedagógiára, Nyitrára. A bátyám már ott volt és mondta; „kellene egy zenekar!”. Úgyhogy ketten összeraktunk ott egy folklór zenekart. Ott is alakult egy tánckar, ami mellé kellett az élő zene. A tánckar 3 hónap után feloszlott. Na, de a zenekar az megmaradt. Aztán Pozsonyba elhívtak minket… ott létezett egy magyar táncegyüttes, amit az állam támogatott, oda fölvették az egész zenekart, ott már a népzenével foglalkoztam volna, de még mindig nem szívesen. (Lili felkuncog) Mert én a komolyzenében, Bach hegedű muzsikájában találtam meg igazán a szerelmemet és 4 évig, 6-8, de volt, hogy 10-12 órát hegedültem naponta. Fogalmam sem volt, hogy miért, csak beleszerettem.

Lili: A komolyzene irányába pusztán azért nem mentél el, mert akkor már volt az együttes a tesóddal és nem akartad őket cserbenhagyni? Vagy miért?

Tamás: Ez is benne volt. És a komolyzenei tudásom hegedűn sosem lett megmérve. Soha nem álltam vele színpadra. Miközben 4 évig tényleg fanatikus módon gyúrtam, mégsem álltam ki. Nem is tudom miért. A zenekar meg jó buli volt. Tízen-huszonévesek voltunk ott, mentünk végig Európán, meg a Fölvidéken koncerteztünk, végig az összes kultúrházban. Magyarországra is átjutottunk. Ez volt a buli! Bachot nem a színpad miatt gyakoroltam, hanem mert rohadtul tetszett maga a zene, amit megírt nekem. Ehhez én nem kívántam közönséget. Egyébként nagyon rossz exhibicionista vagyok a mai napig. Sokkal több kellene belőle állítólag. Én nem tudom, de nem az a gyerek voltam, aki fölállt 5 évesen az asztalra és visított, énekelt. Nem! Én elbújtam inkább. A színpadra meg mondjuk úgy, kilöktek. Csináltam, de nem volt ez az életem vágya. Egy szó, mint száz, beleszerettem aztán a hegedűbe. Úgy érzem, hogy tudom a nyelvét. De ez soká tartott, későn érő vagyok.

Lili: Viszont a testvéreddel zenélték, több mint 35 évig. Mi volt ennek az előnye?

Tamás: Igazából Gyula azért hívott engem a zenekarba anno, mert én voltam kéznél. Nem azért mert a testvérem. A gimnáziumban messze kerültünk egymástól, aztán oda kerültem ugye Nyitrára és tudta, hogy én már 4 éve prímás voltam, így felkért. Megszenvedtem az első pár évet, mert jöttek olyan muzsikusok, akik akkor vették először kezükbe a hangszert. Én meg akkor már Bachot gyakoroltam a hegedűn. Ebből aztán természetesen súrlódások keletkeztek. Sokszor volt, hogy azt mondtam: „most már nem csinálom tovább. Tanuljatok még hangszeren játszani!”. Aztán valamennyire kiegyenlítődött ez a dolog. Mentünk világgá a zenekarral, pénteken, szombaton, vasárnap koncertek voltak. Már tanítottam is, úgy zuhantam be hétfőn reggel hang nélkül az órára. Mindig mondtam, „na akkor ma dolgozat lesz!”. (Lili nevet) Hétfőn mindig dolgozatot írtunk inkább. Közben megírtam egy dalt, írtam rá egy verset és ezt befogadta a zenekar és rákerült egy lemezre. Aztán jött megint kettő dal, megint négy. És így lassan, mint szerző megjelentem a zenekarban. Ez egy óriási pluszt adott. A közönség is elkezdte keresni a dalaimat, mindamellett, hogy a ’80-as évek végén, ’90-es évek elején mi már ortodox népzenészek lettünk. Egyszerűen szívtuk magunkba az erdélyi vonós muzsikát, mert ez egy világszenzáció. Egy vonós zenésznek telibe találja a lelkét. És vizsgáltam a szövegeket, mint író ember - mert írni már 7 éves koromtól írok verseket -, hogy például „3 fehér kendőt veszek, ha felveszem, fehér leszek, fehér leszek, mint a halál, csőrében visz el egy madár.” Megláttam és mondtam is; „József Attila, nagyon jóban vagyok veled, ilyen hasonlót te is tudsz, de jobbat nem”. (Lili nevet) Ezek a versek eltaláltak és arra gondoltam, hogy ez így nagyon erős, el is kezdtük játszani. 1990-ben – amikor még mindig csak egy televízió volt - volt egy vetélkedő, amin a közönség közbenjárásának is köszönhetően a döntőben másodikak lettünk. Én megkaptam a Magyarország legjobb fiatal prímása díjat. És akkor így összenéztünk a zenekarral, hogy „ez valahogy megy”. Mi azt sem tudtuk előtte, hogy mi ilyen jók vagyunk népzenében. Nem tudtuk.

Lili: És itt megkaptátok a visszajelzéseket is.

Tamás: Igen, és onnantól tényleg profik lettünk. Agyba-főbe játszottunk, hétfőtől vasárnapig. Közben egy francia zenész megtalált minket és akkor Franciaországot tapostuk. 10 éven keresztül, főleg a francia Riviérát és Észak-Olaszországot. Úgyhogy nem kell sajnálnod! (nevetnek) Tehát még ezt is megkaptuk. És akkor egyszer csak kitekintetem a világra, a világ népzenéjére. Olyan muzsikusokkal játszottam! Franciák, afrikai muzsikusok, az ír szaxofonos, az angol zongorista, a cseh dobos, Közel-Kelet, Távol-Kelet… Hatalmas fesztiválokon játszottunk. Körbenéztem és csak úgy nyílt ki a világ. Kaptam jegyet arra a hajóra, ami a zenén úszik. Aztán az évek alatt megjelentek a saját muzsikáim is, a saját verseim. Azok a zenekarban tartottak. Nem szeretem egyébként a familiarizmust, ehhez képest mégis a testvéremmel játszottam 37 évig. Eléggé külön utakon járunk manapság.

Lili: Ennek mi az oka?

Tamás: Az oka? Nem vesztünk soha össze úgy igazán.  Ő 12 éve játszik már külön is a zenekartól. Sok szólólemezt kiadott például. Mért is ne lenne ez természetes? Én csak pár éve. Talán a legfőbb ok az, hogy most már kompromisszumok nélkül akarok muzsikálni. Azt meg ne akarja senki megszabni nekem, hogy kivel dolgozzak, amíg én neki nem szabom meg ugyanezt! Egyébként megmérettettem már többször így is. Legutóbb a MŰPÁ- ban januárban a nagyteremben századmagammal adtunk egy komcertet csodás teltház előtt... s a végén felállva tapsoltak... a közönség véleménye ez. Most már nekem főként a saját zenekarom van, Szarka Tamás és zenekara.

Csodálatos zenészek, kívül-belül, és igazi virtuózok. Ők az enyémek és én természetesen meg az övék vagyok. Ez tényleg egy csoda. Bartók azt mondta a halálos ágyán: „teli bőrönddel megyek el”. Biztos vagyok benne, hogy nekem is több az ötletem, mint amennyi időm van. Én még rengeteg muzsikát szeretnék csinálni és színházat is! Itt van bennem és feszít a szöveg, a zene és csak írnám, csinálnám.

Lili: A Ghymes mégiscsak a felvidéki magyarság egyik, ha nem a legnagyobb zenei sikertörténete…

Tamás: Te mondád… Ez életem főműve, bátyámmal együtt. És az induláskor még Csehszlovákiáról beszélünk. Magyarországon azt sem tudták, hogy létezünk. Mert a kommunisták igyekeztetek elfelejtetni a magyarokkal, hogy a felvidéken mi is ott vagyunk. Abból a pici faluból eljutni oda, hogy négy Aréna koncert és Kossuth-díj! Ami után csak futok, hogy megérdemeljem, mert szerintem nagyon korán kaptuk. Azóta is igyekszem mindent megtenni, hogy kiérdemeljem azt a tiszteletet, amit ezzel a díjjal kaptam. A szakma is elismert minket (megjegyzés: Artisjus-díj), mert volt egy év, hogy azt mondták, hogy a mi koncertünk volt a legjobb Magyarországon. A közönségtől is, hiszen ott vannak a platina lemezek, nem férnek föl a falra sem. Most már megkapok olyan felkéréseket is, hogy 2018-ban a Duna völgyében rendezett tűzijáték zenéjét megírhattam Miklósa Erikával és csodálatos zenészeimmel. Ezt elérni Királyrévről! Az én világomat megváltottam, és ez a Ghymes együttesnek is köszönhető, ami az életem része marad. Mindezzel együtt nem tudom hogy hiba-e, vagy erény,  de szinte semmi elégedettség nincs bennem. 

„MÁS VÁLASZTÁSOM NEM VOLT, MINTHOGY BÜSZKE LEGYEK RÁ, MAGYAR VAGYOK”

Lili: Az életedet tehát meghatározta a Ghymes és a zene, amit pedig a magyarságod. Mit jelent számodra magyarnak lenni, a magyar kultúra?

Tamás: Tény, hogy magyarrá neveltek engem a szüleim, mert ezt nem én döntöttem el. Azért mert te magyar vagy, arról nem te tehetsz. És amikor 15-18 éves vagy, akkor már késő meggondolni magad. Akkor már nyílván nem akarsz olasz lenni! Mert a gyökerek már benőttek. Ezt én is csak úgy kaptam, otthonról. Miközben azért volt, hogy vasbotokkal nekünk jöttek Nyitrán a szlovák helyi fiúk. Agyon akartak minket csapni, terméskövekkel dobáltak, verekedések voltak. Úgyhogy a szlovákok is belém verték, hogy magyar vagyok. Mert ezzel csak ezt érték el. Nekünk más választásunk nem volt Fölvidéken, a szláv tenger szélén, hogyha már magyarnak neveltek, hogy borzasztóan büszke legyek rá. És van mire! Láttam a világot, bejártam. Láttam és tudom, hogy igenis a mi kultúránk egy megismételhetetlen csoda. Európa és a világ is büszke lehet rá, hogy mi megőriztük. Remélem, hogy egyszer elérünk oda, hogy meg fogják ezt köszönni. Még ezen a napszemüvegen keresztül is látom a világot, látom Magyarországot, Budapestet és Fölvidéket. Igenis büszke vagyok arra, hogy magyar vagyok, és igenis kiállok érte.

Lili: 10 éve írtál egy dalt Kézfogás címmel, ami tavaly új lendületet kapott. 7000 gyerek énekelte közösen nevezzük így, az összefogás himnuszát. Hátborzongató élmény lehetett ott állni és ezt hallani.

Tamás: Igen, mi több mint 5000-en voltunk a Kossuth-téren, de összesen több 10 ezren énekelték egyszerre. Hiszen több mint 200 település is csatlakozott hozzánk a Kárpát-medencéből, Erdély végétől, egészen Fölvidékig. Csak Szepsiben három középiskola csatlakozott. 200 települést technikailag nem lehetett a Kossuth-térre hozni. Úgyhogy ők 11 órakor kimentek a térre és ott énekelték a Kézfogást velünk. Volt minden; a polgármester gitározott, helyi zenekarok csatlakoztak. Ebből aztán készült egy klip, mert mindenki elküldte a kis videóját róla. És igazából ez volt a hátborzongató.

„A MÚLTAT NEM TUDJUK ÍRNI, DE A JÖVŐT IGEN”

Tamás: Magát a dalt amúgy a Duna tv születésnapjára írtam, de azért született, mert ahogy bejártam a világot, mindenhol láttam egyetlen egy dolgot a magyarok szemében.’86-ban Svájcban,’96-ban az Egyesült Államokban, Finnországban és Észtországban, Litvániában a 2000-es években ugyanúgy - még olyanok szemében is, akik nem tudtak magyarul -, hogy van egy pillanat, amikor szeretnék kifejezni, hogy valahogy együtt vagyunk. A kultúránk valahogy összeköt minket. Van egyfajta együtt-érzés, egy pici közös tudat.

Lili: Ez maga a nemzeti összetartozás…

Tamás: Igen, mi valahogy összetartozunk. És ezt szeretnék valamikor, akár csak egy évben egyszer, kifejezni együtt. És akkor meghirdettem, hogy énekeljük együtt június 4-én ezt a dalt. Ezen az iszonyatos dátumon, amit egyébként briliánsan fordítottak át a Nemzeti Összetartozás Napjává. Hiszen 100 éve ezen a napon írták alá Trianont, aminek én nagyon sokáig nyögtem a súlyát. Mondhatjuk, hogy ez, akkor egy tömeggyilkosság volt. Össze sem lehet számolni, hányan akasztották föl magukat emiatt. A kitelepítések miatt, ami az én családomat is érintette. És sokan másokat is. Persze, hogy a 70 éves bácsi nem volt hajlandó felülni a vonatra, hanem inkább hátrament az istállóba és fölakasztotta magát. Soha nem lett az arcukba téve a trianoni uraknak, akik aláírták a békediktátumot, hogy hány emberélet ment erre rá.

Lili: Ezért fontos akkor szerinted, hogy ne menjünk el szó nélkül emellett a dátum mellett?

Tamás: Ma történt egy érdekes dolog. A szlovák kormányfő hívott meg, hogy menjek el a várba Trianon okán. És a meghívóban azt írta – és ezt Orbán Viktortól 3 hónapja hallottam már -, hogy a múltat nem tudjuk írni, de a jövőt igen. Az ógörögök óta kering a tanítás: aki csak mindig hátrafelé néz, az sóbálvánnyá változik, azaz maga is a múlt részévé válik, nem a jövőé. Igenis nekünk azt kell nézni most, június 4-én, meg jövőre is, hogy megmaradtunk, mindenek ellenére. Erről szól június 4! Igenis van egy bizonyos szimpátia a másikkal, aki éppen New Yorkban dolgozik, tesz-vesz, vagy Londonban, Japánban, itt, a Kárpát-medencében és bárhol a világon. Ez legyen az a pár perc, amikor össze tudunk mosolyogni és össze tudunk kacsintani, hogy „igen, nekünk van egy csodálatos, több ezer éves nyelvünk, mi ezen beszélünk”. Ezt a pillanatot aztán elő tudjuk venni novemberben, vagy amikor esik a hó. Ebből tudunk erőt meríteni. Én tudok. Hogyne tudnék? És természetesen más is tud. Van bennünk erre egy kifejezési kényszer, úgyhogy forduljunk egymás felé! Most van ez a pillanat. Itt vagyunk egymásnak.

A FÖLVIDÉK DALA

Lili: Az Északi szívek c. dalt is valami ehhez hasonló nemzeti összetartozás ihlette?

Tamás: Ez is egy megrendelésre készült dal. Így lettem fölkérve, hogy a Fölvidékről írjak dalt. És ezen elgondolkoztam, hogy „jé, a Fölvidékről még nem is írtam dalt!. És így született meg ez. Ha már erre kértek fel, beleírhattam a szót, hogy Felvidék. És hát Pozsony és Kassa nekünk a két sarkalatos városunk. Ahogy mondja az érzékeny lelkületű költő a dalban, ez a két város „a miénk is bárhogy múlik a múlt és fáj, ami fáj”. Egyébként turisztikai jelentősége is volt ennek a fölkérésnek, nem csak a nemzeti összetartozásról szólt. De hát az embernek a tolla aztán elkalandozik oda, amit a szíve súg. Így mégis csak a szeretetről szól. Arról szól, hogy jöjjenek el az emberek Fölvidékre, mert itt a szeretet jár. Azt mondják, a Duna összeköt. Dehogy köt az össze! Az elválaszt, de most már azért vannak hidak. Egy szó, mint száz arról szól, hogy nőjön össze az, ami összetartozik. Legyünk egymáséi, gyertek ide, mi elmegyünk oda.

„DRÁGA, MAGYAR TESTVÉREIM”

Lili: Te a mai napig Felvidéken laksz, meg tudod azt fogalmazni, hogy számodra mit jelent az otthon?

Tamás: Természetesen. Mátyásföld és környéke. A szigorúan vett otthonom. Erdélyben is nagyon szeretnek minket, szeretik a munkámat, éneklik a verseimet. Az első percben, ahogy kiszállok Csíkszeredán a kocsiból, otthon tudom magam érezni. Bárhol a Kárpát-medencében, ahol magyarul beszélnek, otthon vagyok. Tényleg úgy fogadnak, mint a testvérüket. Hadd mondjak még el egy történetet, mert csodálatos. Nagyon későn jutottunk át Erdélybe. Csak a ’90-es évek végén, a 2000-es évek elején. Egy kollégiumban laktunk, reggel keltünk föl és mentünk nagy hanggal a közös fürdőszobába és üvöltve mosakodunk – nem laktunk mi mindig 4 csillagos szállodában -, amikor a takarító néni bent törölgette a tükröt. És egyszer csak észrevette a nyelvezetünkön, hogy nem erdélyiek vagyunk. Megállt a rongy a kezében, felénk fordult és azt mondta: „honnan vagytok ti kedveseim?”. Megálltunk a hangoskodásban, mondtuk, hogy „Fölvidék, Szlovákia”. És akkor azt mondta – nekem meg is remegett a lábam, pedig falusi gyerek vagyok -, hogy „drága, magyar testvéreim”.

Lili: Libabőrös vagyok.

Tamás: Ezt mondta a takarítónő, amit én nem mertem mondani Budapesten évtizedekig. Azóta elmondom én is, mert azt mondom, „én nem merem, de a takarítónőt idézem”.

 

Nézd ma az Én Vagyok Itt!-et az M2 Petőfi Tv-n 21.10-től! Szarka Tamás is a műsor vendége lesz!