Két lány, akik szó szerint belenőttek a művészéletbe. Akiknek a zongora még babázáskor is központi szerepet játszott az életében. Sokan nézték és a mai napig talán nézik is őket ikreknek, pedig két teljesen különböző személyiség. Inkább olyanok ők, mint a jin meg a jang. Különbözőek, de van bennük egy pici a másikból, amitől olyan harmónia van közöttük, amit a közönség is érez, amikor együtt állnak színpadon. Klasszikus zene, jazz, anyaság és nemzetközi karrier… Mindez egy családmesében, ami Nyári Alizé és Nyári Edité, vagyis a Nyári lányoké.

EGYÜTT NŐTTÜNK BELE A ZENÉBE

Rókusfalvy Lili: Szerintem a legtöbb ember, aki hall vagy tud rólatok, a Nyári lányokról azt gondolja, hogy ikrek vagytok. Talán a színpad teszi. De valójában milyen a kapcsolat köztetek testvérként?

Nyári Aliz: Mi is mindig szoktuk mondani, hogy tényleg olyan, mintha ikrek lennénk, csak éppen van köztünk 3,5 év. (nevet, Edit mosolyog) A legnagyobb szeretetben, nagyon jó testvérekként nőttünk fel, mindig egy hullámhosszon voltunk. A közös karrierünk ’97-ben kezdődött el, amikor mind a ketten bekerültünk egy musical előadás-sorozatba, mint gyerekszínészek. 3 éven keresztül, heti három alkalommal léptünk fel az előadásokon a Pesti Vigadóban, de több külföldi turnén is jártunk ezzel a sikeres produkcióval. Már akkor is volt arra lehetőségünk, hogy akár együtt is felléphettünk.

Lili: Az, hogy a zene ennyire jelen van és volt mind a kettőtök életében ez a szüleiteknek köszönhető, vagy mind a kettőtöket amúgy is érdekelt a zene? Bár testvéreknél sokszor előfordul az is, hogy amit az egyik csinál, azt szeretné a másik is.

Nyári Edit: Ebből mind a három igaz. Egyrészt, hogy nap, mint nap a zene vett minket körül. Édesapánk, Nyári Károly  által és a család többi tagja által is, akik hegedű illetve zongoraművészek. A zene szeretete nálunk családi örökség. Természetesen nagyon korán elkezdett minket érdekelni a zene, és a zenetanulás. Klasszikus zongoratanulmányokkal kezdtem, tehát a hangszer volt előbb az életemben, aztán jött az éneklés. Szorgalmasan gyakoroltam a darabjaimat. Egyszer, amikor már zeneiskolába jártam és Aliz még nagyon pici volt, talán 3,5 éves lehetett, a zongora alatt babázott. (Aliz mosolyog) Aztán amikor én felálltam a zongorától a gyakorlást követően, akkor Aliz odaült a zongorához. „Végre szabad a zongora!” (Aliz nevet) És tökéletesen lejátszotta azt, amit én addig gyakoroltam.

Lili: 3,5 évesen?

Edit és Aliz egyszerre, mosolyogva: Igen!

Edit: Mi sem értettük, hogy hogyan. A szüleim pedig kintről hallgatták, hogy „jaj, de ügyes már az Editke! Milyen jól el tudja játszani a darabját!”. És arra jöttek be, hogy nem is én zongoráztam, hanem Aliz. (lányok nevetnek) Aliz fantasztikus zenész, hihetetlen érzékkel nyúl a zenéhez. Tehát már az első találkozásunk a zenével ilyen meghatározó volt. Ahogyan Aliz is említette, utána következett ez a hosszú és nagyon szép élményekkel teli időszak számunkra, amikor gyermekként belecsöppentünk ebbe a hihetetlen színházi világba. Ott, mint gyerekszínészek számos musical szerepben kipróbálhattuk magunkat, például az Annie-ben  vagy a Hegedűs a háztetőn-ben. Nagyon-nagyon élveztük. Ekkor, 8-12 éves korunkban tudatosult bennünk, hogy a zenét szeretnénk választani hivatásunknak. Ehhez kapcsolódóan folytattuk mindig is a klasszikus zongora tanulmányainkat, illetve én klasszikus ének szakon is elvégeztem a konzervatóriumot. Jelenleg, a napokban pedig a Pécsi Tudományegyetem Művészeti karának klasszikus énekművész szakán diplomázom. Amellett, hogy egy másik műfajban tudtuk igazán megmutatni magunkat a nagyközönség számára, a klasszikus zene is végigkísérte a mindennapjainkat.

Lili: Soha nem volt köztetek rivalizálás, még gyerekként sem, amikor ebbe az egész show bizniszbe belecsöppentetek?

Aliz: Én arra emlékszem, hogy annyira izgultam gyerekként Editért a színházas évek alatt is, hogy álltam a függöny mögött és majd elájultam, annyira rosszul voltam. (Edit nevet) Nem magam miatt, hanem érte izgultam. Valahogy nekünk a kezdetek óta úgy alakult, hogy sokkal inkább az okozott örömet, hogyha láttuk a másik sikerét. Ez most is így van. Edit a napokban szerezte meg második diplomáját és mindezt a kisfia és a karrier mellett! (Edit mosolyog) Nagyon büszke vagyok rá, hogy ő ezt is véghez tudta vinni. Az pedig, hogy a karrierünk fontos állomásait együtt tudtuk megélni, külön öröm. Szóval, bennünk soha még a gondolata sem merült fel a féltékenységnek.

Edit: Annak ellenére, hogy az igazán nagy mérföldköveket együtt tettük meg, külön is volt egy-egy lépésünk vagy olyan utunk, amin csak egyikünk járt. Egy-egy szerep, amit csak egyikünk játszott vagy akár a szóló dalok és fellépések, de valahogy ez mindig kiegyenlítődött.

TESTVÉRKÉNT EGY SZÍNPADON ÁLLNI

Lili: Akkor valóban olyan, mintha ikrek lennétek. (lányok mosolyogva bólogatnak) És milyen testvérként számotokra egy színpadon állni? Bár az elhangzottak alapján, gondolom, ennek ti csak előnyeit látjátok.

Edit: Így van. Ez ránk mindig is inspirálóan hatott. Színpadon is sokszor előfordult, hogy segítenünk kellett egymásnak, például a már sokat emlegetett musical előadássorozatnak egy kiemelt produkciójában is. A trieszti nagy sportarénában történt, több mint 10 ezer ember előtt, hogy kislányként Aliznak gyorsöltözése volt a takarásban, és ahogy levette a jelmezét, a mikroportjának a zsinórja valahogy kioldódott, amellyel a színpadon szembesült. Én éppen nem énekeltem ebben a számban, így gyorsan befutottam a színpadra egy mikrofonnal, melyet átadtam neki, ezzel megmentettem ezt a helyzetet. (Aliz mosolyog) De még számos ilyen esetet lehetne mondani, mert annyi példa van erre, hogy hogyan segítjük egymást a színpadon és az életben is. Visszatérve az iker gondolathoz… Annyira egymásra vagyunk hangolódva, hogy egymás gondolatait is szinte érezzük. Vagy akár a zenében, sokszor egyikünk elkezd egy dallamot és ugyanúgy befejezi a másikunk, mint ahogyan azt saját magunk gondolnánk. Ez sokszor nekünk is hihetetlen. (mosolyog) A karácsonyi ajándéknál is nem egyszer előfordult, hogy ugyanazt az ajándékot, szépen becsomagolva kicseréltük a fa alatt. Hiszen ugyanazzal leptük meg egymást, pedig a legnagyobb titokban készültünk egymásnak az ajándékkal. (nevetnek)

Lili: Ez már-már tündérmesébe illik. De azért valami árnyoldala vagy hátránya csak van ennek, hogy osztoztok a reflektorfényben?

Aliz: Egymásnak őszintén és szókimondóan elmondjuk a véleményünket, amit mind a ketten hangoztatunk is. (lányok nevetnek) Amikor például stúdióban vagyunk, akkor én is megmondom, hogy hogyan szeretném a felvételt, vagy mi lenne szerintem a legjobb. Nagyon őszinték vagyunk egymással, de ebből soha nem volt összeveszés vagy probléma. (Edit nevet) Ezek inkább ilyen szokásos testvéri dolgok, ami talán kell is ahhoz, hogy működjön egy jó testvéri kapcsolat.

Edit: Így van.

A TESTVÉRI SZÖVETSÉG HARMADIK TAGJA

Aliz: Azt is el kell mondanunk, hogy nem csak a kettőnk kapcsolata nagyon jó, hanem van egy 21 éves öcsénk is.

Lili: Éppen most akartam felhozni Karcsit, hogy neki vajon milyen lehet, hogy van két ennyire nagy összhangban lévő nővére, ő is a testvéri szövetség tagja?

Aliz: Abszolút. Köztünk pont 10 év, Edit és Karcsi között pedig 14 év a korkülönbség. Amikor megszületett az öcsénk emlékszem, hogy mindig anyáskodtunk felette. Sokszor én fürdettem, még csak 3 hónapos volt, de én már odaültettem a zongorához. (nevet) Még ülni sem tudott, de én már az ölemben fogtam és a zongora mellett a kis ujjacskáját rakosgattam a billentyűkre. Elkísértem az oviba szinte minden nap. Ahol meg is jegyezték, hogy „jaj, de jó, hogy Karcsikának 3 anyukája van!”. (nevetnek) Úgyhogy vele is ennyire jó volt a viszonyunk már gyerekként is. Én például mindenben kikérem a véleményét, hogy ő mit gondol az adott dologról. Vagy olyan is volt, hogy eljött velem vásárolni, mert ő a divatban is otthonosan mozog. Olyan jó, hogy mindenben számíthatok rá, így a véleményére is! (mosolyog)

Lili: És az igaz, hogy a Zeneakadémiára készül ő is?

Aliz: Igen. Most ebben a nehéz helyzetben, nem személyesen történik a felvételi. Videó anyagot kellett beküldenie, amiben egy nagyon nehéz anyagot zongorázott fel.

Lili: Mintha most azt hallanám, hogy valaki elkezdett zongorázni… (Aliz és Edit felnevetnek)

Aliz: Igen, pont ő kezdett zongorázni! Gyakorol. (nevetnek) Nálunk szinte egész nap szól a zene. Visszatérve Karcsi felvételijéhez… Édesapánk segített neki azzal hogy, sok jó tanáccsal látta el. Nagyon jól sikerült Karcsi anyaga, így reméljük, hogy sikerül a felvételije. Ő abszolút a klasszikus zene felé orientálódott már gyermekkorában is, ezért most a klasszikus zongora szakra felvételizik.

ZENÉSZ CSALÁD

Lili: Nem csak most szól állandóan nálatok a zene, de ez így volt a ti gyerekkorotokban is. Szerintetek apukátok miatt ennyire erős a zene szeretete nálatok?

Aliz: Miatta is. Ugyanakkor édesanyánk is zenével foglalkozott. Anyukánk apával még a konzervatóriumban ismerkedtek meg, amikor még anyukánk is klasszikus zongora szakra járt oda. Ennek most már közel 40 éve! (mosolyognak) Most lesznek 36 éves házasok. Később édesanyánk is elvégezte a tanárképző főiskolát. Ő vezeti családunk produkciós irodáját, amely édesapánk és a mi fellépéseit és koncertjeit szervezi. Ugyanúgy belelát a zenébe, érzi és érti ezt a világot, így valóban az egész családunk zenével foglalkozik. Úgyhogy minket sem lehetett volna letéríteni erről az útról. Magától értetődő volt, hogy mi is ezzel akarunk foglalkozni. Annak ellenére, hogy persze tudjuk azt, hogy ez egy nagyon nehéz pálya. Ezt édesapánk is nap, mint nap elmondja, hogy ez valóban egy embert próbáló, de gyönyörű hivatás. Persze, testvérünk Karcsi is tisztában van ezzel. A tágabb családunkban is mindenki zenével foglalkozik. Edit férje, Kálmán is hegedű és brácsaművész. Az ő édesapja pedig a Zeneakadémia professzora, Dráfi Kálmán .

Lili: És mint apuka, milyen a kapcsolatotok édesapátokkal? Milyen apa Nyári Károly?

Aliz: Mindig is nagyon harmonikus volt a kapcsolatunk. Vajszívűnek mondanám. (nevetnek) Végtelen nagy szeretettel nevelt minket. Számos szép emlékünk van, mint például a közös nyaralások. Édesapánk mindig előtérbe helyezte a családját. A sok munka mellett, mindig figyelt arra, hogy töltsön a családdal is együtt időt. A mai napig így van ez. Tényleg nagyon harmonikus kapcsolat a miénk.

FOTÓ: CSM_NYARI_KAROLY

Edit: Édesapánkkal is nagyon sokat lépünk fel, közös koncerteken vagy az ő koncertjein meghívott vendégként. Szerintem ezt a közönség is megérzi, hogy a közös fellépéseken az összhang a szeretetből táplálkozik. Azt szoktuk mondani, hogy amikor így együtt vagyunk jelen a színpadon, betekintést engedünk abba, milyen az, amikor itthon vagyunk a nappalinkban. Ezt a hangulatot, ezt az örömzenélést szeretnénk megjeleníteni a színpadon is. (Aliz mosolyog)

Aliz: Apát sokszor ragadják el egyébként az érzelmei, mert ő azért apukaként is jelen van a színpadon. Erről is van egy nagyon jó kis történetünk. Amikor közösen léptünk fel gyerekkorunkban – a Macskák című musicalből adtunk elő egy dalt - és neki kellett eljátszania a bevezető zenét, annyira izgult értünk és annyira csak ránk figyelt, hogy szinte elfelejtett időben elkezdeni játszani. (nevetnek) A mai napig, amikor együtt vagyunk a színpadon, látjuk rajta, hogy annyira büszke ránk. Ilyenkor mindig apaként is jelen van. Számunkra legalábbis biztosan. Ez nagyon sok pluszt tud adni nekünk a színpadon.

Lili: Ez a szakma azért mégiscsak megkövetel egyfajta fegyelmet és szakmai alázatot, amit azért gondolom, apukátok is elvárt tőletek. Mennyire szólt ő bele a tanulmányaitokba vagy mennyire volt jelen tanárként az életetekben?

Edit: A szüleink amellett, hogy nyilván a zene a legfontosabb szerepet töltötte be mindig is az életünkben, azért egy másik irányt is felvázoltak előttünk. Ennek az lett az eredménye, hogy mind a ketten elvégeztük a kommunikáció szakot az egyetemen. A többi között azért is döntöttünk emellett, hogy belelássunk a médiavilág hátterébe, ezzel is segítve a zenei karrierünket.

Aliz: Van egy családi produkciós irodánk, ahogy említettük, ezt édesanyánk vezeti. Mi mindig úgy terveztük, hogy ezt is továbbvisszük majd. Ez is egyfajta családi örökség. Azért is gondoltuk azt, hogy ehhez kapcsolódva is legyen mindenképpen egy diplománk. Edit még ezt az egyetemet is két szakon végezte el. (lányok mosolyognak) Rendezvényszervezés és kommunikáció szakon is, én pedig kommunikáció és médiatudomány szakon. Nemrég fejeztem be a mesterképzést.

Lili: Elképesztőek vagytok csajok! Tele vagytok diplomával! (nevetnek)

PAPA=ZENE

Lili: És milyen nagypapa apukátok? Hiszen Edit, neked már van egy egyéves kisfiad, Kálmánka…

Edit: Kálmánka fantasztikus személyiség. Egy kis ajándék nekünk és az egész család számára. A nagyszülők is nagyon nagy szeretettel vannak iránta, szinte körülrajongják. Amikor a nagyszülők „rezidenciáján” vagyunk, akkor mindig az az első – és ez így van pár hónapos kora óta -, hogy odaül a zongorához a nagypapával és együtt játszanak. Amikor Kálmánka még nagyon pici baba volt és mi éppen koncertre készültünk, otthon gyakoroltunk, ő ott játszadozott körülöttünk. Már akkor annyira érdekelte a zene, hogyha elkezdtünk játszani, énekelni, azonnal mindent abbahagyott. Ő is nagyon szereti és élvezi a zenét. Annyira egy csodababa, hogy hihetetlen! (mosolyognak)

Aliz: Kálmánka nagyon szereti a nagyszülőket is. Az elmúlt időszak elég nehéz volt. Közel 3 hónapig nem találkoztunk és nem láttuk a kis Kálmánt sem, akinek nemrég volt az egy éves születésnapja. Nagyon rossz volt, hogy előtte minden lépésénél ott voltunk és az utóbbi időszakban nem tudtunk együtt lenni. Amikor telefonon beszéltünk és a videó hívásban meglátott minket, akkor mondogatta, hogy „papa, zene”. (Edit mosolyog) Neki ez már egyet jelent. Már ő is ki tudja fejezni a szeretetét felénk, mi pedig rajongásig szeretjük őt.

Lili: És ő is mindenhonnan a zenét kapja. Valószínűleg valami csoda kellene ahhoz, hogy ő majd ne ezen a pályán induljon el. (lányok nevetnek)

Edit: Így van. Reméljük, hogy ezen az úton fog ő is elindulni.

EGYMÁSRA HANGOLVA

Lili: De ahhoz, hogy Kálmánka megérkezhessen az életetekbe kellett egy férj is. Edit, ti hogyan ismerkedtetek meg?

Edit: Milyen meglepő, de a zene által ismerkedtünk meg. (nevet) Valójában úgy történt, hogy édesapám és az ő édesapja nagyon régóta ismerik egymást, még a konzervatóriumból. A férjem bátyjának az esküvőjére hívták el apukámat fellépni. Apukám pedig, mint meglepetésvendég szerette volna, ha mi is fellépünk. Erről még az ifjú pár sem tudott és a férjem apukája sem. Aznap egyébként már volt egy fellépésünk, nagyon fáradtak voltunk és még haza is kellett mennünk átöltözni. Itt voltak a hollandiai rokonaink is, úgyhogy nagyon nehéz volt elindulni erre a fellépésre. Apukám viszont kérte, hogy „mindenképpen gyertek, legyetek itt”. Úgy látszik, valami miatt tényleg ott kellett lennünk. (mosolyog) Már ott nagyon egymásra hangolódtunk, éreztük mind a ketten, hogy ez valami nagyon különleges érzés kettőnk között. Így kezdődött minden. Aztán nyilván továbbmélyítettük ezt a kapcsolatot. A lánykérés pont a megismerkedésünk első évfordulóján történt. Nagyon romantikus környezetben. (kicsit belepirul) Aztán két évre rá volt maga az esküvő. Azért telt el két év, mert le kellett ülnie az egész családnak, elővenni a naptárjainkat és megnézni, hogy senkinek ne legyen fellépése aznap, ami nem volt egyszerű. Aztán tavaly megszületett Kálmánka.

KÜLÖN ZENEI UTAKON

Lili: És ebbe a néhány évbe, azon túl, hogy lánykérés, esküvő, koncertek még belefért az is, hogy elkezdted a klasszikus ének szakot, ahol nemrég diplomáztál. Miért érezted fontosnak, hogy belevágj?

Edit: Ez volt a BA diploma, de még megyek tovább a mesterképzésre. És szeretném megcsinálni a tanári képzést is. Nekem ez egyébként egy régi tervem és vágyam volt. Amikor a konzervatóriumot elvégeztem, utána következett volna ez a lépés, csak az élet úgy hozta, hogy akkor a karrierünk pont fellendült és a koncertezés elfoglalta minden időnket. Az ember az évek során rájön arra, hogy ha ennyi év után is benne van ugyanaz a vágy, akkor ezt valahogy be kell teljesíteni. És ebből még számos lehetőséget tudok majd kamatoztatni. Például, hogy találkozzon a koncertjeimen ez a két külön zenei út, amin járok. Mint például akkor, amikor a Magyar Állami Operaházban édesapám koncertjén felléptünk. Akkor Az Operaház Fantomjából  énekeltem egy részletet. Ami ugyan musical, de klasszikus elemeket is tartalmaz. De akár egy hagyományos fellépésen is előfordul ez a zenei találkozás, vagy amikor például Ave Maria-t énekelek egy templomi koncerten. Remélem, hogy egyszer majd ebből a nagyközönség is többet hallhat.

Lili: Aliz, neked milyen volt megélni azt, hogy Edit saját családot alapított, elköltözött? Egy ilyen szoros testvéri kapcsolat nyilván megszenvedi azt, amikor fizikailag elválnak az útjaitok.

Aliz: Igazából annyira azért nem éreztük meg ezt a változást. Leszámítva ezt a három hónapot, mert ennyit még sosem voltunk távol egymástól –majdnem minden nap találkozunk. Amikor időm engedi, mindig egyből megyek látogatóba Edithez és persze Kálmánkához is. A stúdiózás és a fellépések pedig eleve együtt történnek. Egyébként ebben a nagyon „együtt levésben” azért arra mindig odafigyeltünk, hogy megtartsuk és bemutathassuk az egyéni kvalitásainkat. Editnek ott van ugye a klasszikus zene. Én pedig nagyon szeretem a jazzt. Emiatt a lemezeink is úgy készülnek, hogy mindig vannak rajta szóló dalok is. A fellépéseken is mindig láthat és hallhat minket külön szóló dalokban is a közönség. Az elmúlt egy évben pedig nekem előtérbe került a szóló éneklés, hiszen Editnek most az anyaság a legfontosabb.

Lili: És az igaz, hogy te most a nemzetközi karrieredet egyengeted?

Aliz: Az az igazság, hogy mi kettős állampolgárok vagyunk. Édesapánk közel 14 évig lépett fel rendszeresen Hollandiában. Szólóban és nagy zenekarokkal is játszott. Számos helyen volt lehetősége fellépni, koncertezni, így a sikereire való tekintettel az egész család megkapta a holland állampolgárságot.

Lili: Beszéltek is hollandul?

Aliz: Edit igen, mert ő több időt töltött Hollandiában. Ott járt oviba is. (Edit mosolyog) Amikor pedig elkezdődött az iskola, hazaköltöztünk. Visszajárunk a mai napig, egy évben akár több alkalommal is. És már az első lemezünknél is fontos volt, hogy nemzetközi anyag szülessen, ezért a dalok nagy része angol nyelvű. Így be tudtuk mutatni Hollandiában is. Legutóbb múlt év végén jártam kint, még decemberben, hogy újra fellépésekről egyeztessünk. Remélem, ezek hamarosan meg is valósulhatnak majd. Hiszen sajnos ott is nagyon elszomorító most a helyzet, a járvány miatt. A magyar közönségnek pedig hamarosan egy magyar dallal készülünk, ami azért lesz különleges, mert bele szeretnénk szőni klasszikus zenei elemeket és a magyar zenei kultúrára jellemző dallamvilágot is. A múlt év végén pedig egy új dallal is jelentkeztem. Ez is egy nagyon modern, nagyon mai, friss anyag lett, amit mindenképpen szeretnék majd akár külföldön is bemutatni.

3 HÓNAPNYI TÁVOLSÁG

Lili: Mondtátok, hogy nagyon szigorúan tartottátok ezt az „otthonmaradós” időszakot. Egymással sem találkoztatok. De a közönségetekkel valamilyen formában azért tartottátok a kapcsolatot?

Aliz: Igen, de nagyon szokatlan volt, főleg az elején. Mi úgy működünk, hogy az emberektől nagyon sok szeretetet kapunk egy-egy fellépésen vagy koncerten. Ebből tudunk táplálkozni és ezt a szeretetet tudjuk visszaadni a zenénkkel. A személyes találkozásra, a koncertekre most nem volt lehetőség, de ez nem jelenti azt, hogy nem foglalkoztunk volna minden nap zenével. Nagyon nagy szerencse, hogy van egy házi stúdiónk és ott nagyon sok mindent meg tudtunk valósítani. És most is készül egy kis meglepetés! (nevet) Egy exkluzív koncertünk volt 2 éve a Mom Kulturális Központban. Ezt a koncertet szeretnénk megosztani mindazokkal, akik akkor nem tudtak ott lenni. Átadni nekik, mint egyfajta ajándék ez után a nehéz időszak után. Leginkább ennek az utómunkáján dolgoztunk az elmúlt időszakban. Illetve olyan új dolgokon is tudtunk gondolkozni, amihez kellett ez a leállás. Mert amikor az ember mindennap megy, és benne van a mókuskerékben, akkor nehéz meglátni, hogy mi az, ami fontos számára. Úgyhogy azt is mondhatom, jó hatással volt ránk zeneileg ez a néhány hónap.

Lili: Édesanyátokról volt már szó, hogy ő menedzsel titeket, ő adja az egész zenei életetekhez a hátteret. Most kicsit más feladatok hárultak rá is gondolom. Ő fogja össze a dolgokat, hogy ti szabadon szárnyalhassatok?

Aliz: (nevet) Igen, ezt jól látod. Valóban anyukánk nálunk az, aki egyedül is képes arra, hogy véghezvigyen olyan nagyszabású koncerteket, mint amiket édesapánk az Operaházban, az Erkel Színházban vagy a Művészetek Palotájában adott. Mindenért ő a felelős, a hatvantagú zenekar egyeztetésétől, a jegyeken át a kommunikációig, mindenért. Persze mi is próbáljuk kivenni a részünket. Csak sokszor nehéz összeegyeztetni, hogy az ember egyszerre legyen a produkcióban művészként és szervezőként a háttérben. Senki nem tudja úgy az érdekeinket képviselni, mint az édesanyánk. Ő a mi mindenesünk és a mindenünk. (mosolyog)

FOTÓ: CSM_NYARI_CSALAD2

Lili: Akárhonnan közelítünk egy kérdést, a család kapcsán is a zenéhez illetve a zene kapcsán is a családhoz lyukadunk ki nálatok.

Edit: Ez a két dolog nálunk teljesen egybeforrt. A család abszolút első helyen áll, mindent ez határoz meg az életünkben. És eköré épül nálunk a zene. Ezt a családcentrikus légkört visszük tovább a színpadra és a magánéletünkben is. Szeretném átadni a kisfiamnak is azt az értékrendet, amit otthonról hozok. Mi is nagyobb családban gondolkodunk a férjemmel. És természetesen a zenei is mindig ott lesz az életünkben. Biztosan lesz olyan is, hogy ez a két dolog találkozik majd, mondjuk egy nagy-nagy családi koncerten, amire már évek óta készülünk.

Lili: Ahhoz lassan már jó nagy színpad kell nektek! (lányok nevetnek)

Edit: Így van. Eddig egyetlen alkalom volt, hogy a férjemmel közösen álltunk színpadra.  Jó volt hátranézni a zenekarra és látni, hogy ő is ott van. Vagy látni az unokatestvéremet, aki a koncertmester volt. Ez nagyon nagy pluszt adott. A nagy családi produkcióban pedig benne lennének édesapám testvérei is, akik hegedűművészek és a klasszikus zenében tevékenykednek. Annyi variáció van erre a családi koncertre, amiket még egyáltalán nem aknáztunk ki, egyelőre. (mosolyog)

Lili: És Aliz, te is nagycsaládban gondolkodsz?

Aliz: Igen, én is abszolút. Gyerekkorom óta nagyon családcentrikus vagyok, a gyerekeket nagyon szeretem. És ők is szeretnek engem. (nevet)

Edit: Tényleg! Alíz Istenien bánik a gyerekekkel. És egyébként ő Kálmánka keresztanyukája is, csak úgy elárulom. (mosolyog)

Aliz: Remélem, hogy idővel nekem is sikerül egyensúlyba hoznom a karriert a magánélettel és én is továbbadhatom majd azt, amit a szüleimtől tanultam a családról. Nálunk az őszinte szeretet határozza meg minden lépésünket. A legjobbat szeretnénk nyújtani egymásnak és a közönségünknek.

Lili: És ez át is jön a zenéteken is.

Edit: Reméljük, hogy ez így van. Ez a hitvallásunk.

PLUSZ EGY KÉP: CSM_NYARI_PLUSZ