Most szól:
Vezeti:
2020.06.19. Péntek 08:09

Családmeséink! – Kiss Endi, dobos

- Arra vagyok a legbüszkébb, hogy apa lehetek - mondja Kiss Endi. Az ízig-vérig rocker, aki már 5 éves kora óta minden reggel úgy kel fel, hogyha megkérdezik tőle, micsoda ő, azt feleli, zenész. Óvodában, a legjobb barátjával zenekart alapított és a mai napig együtt is állnak színpadon. Szókimondó alkat, ami miatt sokan kemény fiúnak gondolják. Pedig a tetovált rocker külső, érző szívet takar. Amit leginkább 3 csodálatos lánya tud megolvasztani. Kiss Endi, a Hooligans dobosa egy végtelenül őszinte interjúban mesélt Rókusfalvy Lilinek apaságról, rocker életmódról és saját édesapjával való kapcsolatáról.

„A GYEREKEIM ELÉ SENKI NEM KERÜLHET A VILÁGON”

Rókusfalvy Lili: Apák napja apropóján kértünk fel téged erre az interjúra, mert ugyan a legtöbben a rocksztár Endit ismerik, te édesapa is vagy. 3 lányod van, mégis kevesebbet hallani rólad, mint apuka. Ennyire óvod a magánéletedet?

Kiss Endre „Endi” : Valamennyire óvom, de az instagramon meg a facbeook oldalamon több fotóm van a gyerekeimmel, mint a zenekarral. (mosolyog) Úgy vagyok vele, hogyha már vannak ezek a felületek, használjuk őket. És én használom is előszeretettel. A Hooligans-nekvan külön oldala, úgyhogy oda kerülnek a bandával a közös fotók. Természetesen minden szinten zenész vagyok. Mondjuk úgy, ugyanannyira vagyok zenész, mint apa. Nem fogom magam túldicsérni, mert egyáltalán nem is érdemlem meg. És most mindenről őszintén beszélünk, jó? (Lili bólogat) Én a rosszfiú kategóriába tartozom és abba is fogok szerintem már egész életemben. Kb. 10 éves korom óta tudom, hogy nem szeretnék házasságban élni, nem igazán hiszek benne. De azt is tudtam, hogy gyerekem lesz! És nagyon boldog vagyok, hogy így alakult. Talán arra vagyok a legbüszkébb, hogy apa lehetek. De a házassággal még mindig úgy vagyok, hogy az nekem soha az életemben nem lesz. Volt egy nagyon hosszú kapcsolatom úgy 20 évvel ezelőtt. 30 voltam, amikor Verácskával összejöttünk és 15 évig együtt voltunk. Igazi viharos, rock&roll kapcsolatunk volt. Nagy szerelem volt, de emellett akkoriban ott voltak a nagy bulik, az őrületek, minden… Nem nagyon viselkedtem jól. Egyáltalán nem. Összejöttem egy másik hölggyel és hát… lett egy lányom. Verácska, aki ekkor mellettem volt már 7 vagy 8 éve, egészen Ausztráliáig menekült előlem, de aztán visszajött, kibékültünk és megszületett a két kisebb lányom is.

Lili: Akkor most hány évesek a lányaid?

Endi: 14 a legnagyobb, 12 a középső és 9 a legkisebb.

Lili: És milyen lányos apuka vagy? Jelen voltál mindig a lányok életében; pelenkáztad őket vagy két koncert között, amikor hazaestél, akkor volt csak időd foglalkozni velük?

Endi: A pelenkázást nagyon imádtam! (mosolyog) Ezt akkoriban is elmondtam. Ez volt a legintimebb dolog volt a kapcsoltunkban, a lányok és köztem, az apa kapcsolatában. Szerettem egyébként is ezeket a nőies dolgokat, feladatokat csinálni. Ez a mai napig is így van egyébként. Úgy is szoktam mondani, hogy én szinte anya vagyok, nem is apa. (nevet) Ráadásul, mivel én az éjszakában dolgozom, napközben ott tudok lenni olyan helyeken, ahol az apák általában nem, mert napközben dolgoznak a legtöbben. Úgyhogy sokszor voltam olyan helyen a gyerkőcökkel, ahol csak anyák voltak meg én, mint apa.

Lili: Játszótér, játszóház, bölcsi, ovi, szülői értekezlet…

Endi: Igen. Bár a szülői nem az én erősségem… (nevetnek) Amikor még nem jártak se iskolába, se óvodába, akkor voltak ilyen zenés foglalkozások, amikre mentünk.

Lili: Ringató, zenebölcsi, ezekre gondolsz?

Endi: Igen, igen! Nem jutott eszembe a neve. Már régen volt ez az én agyamhoz, 6 éve.

Lili: Én meg nyakig benne vagyok most. (Endi mosolyog)

Endi: Szóval ilyenekre jártunk, hogy a gyerkőc fejlődjön. Ezeken is én voltam ott. Meg én egyébként is ott akarok lenni mindenhol a gyerekekkel, ahol csak tehetem. Az életet úgy szeretem csinálni, hogy minél többet legyünk együtt. Két okból. Egy; a franc se tudja, meddig tart az élet. Kettő; egyik anya sincs velem, én meg abba belehalnék, ha olyan apa lennék, akivel csak hétvégén találkoznak a gyerekek és akkor mesélik el a hétköznapjaikat. Ők maguk is szokták mondani, hogy ne csináljunk olyan programot, ahol apa nincs ott. Borikával, a legnagyobb lányommal egy kicsit nehezebb a dolog, mert ő a 3. kerületben lakik, én meg Sződligeten. Viszont most már ő is 14 éves, úgyhogy akkor jön, amikor akar. Például holnap is jön, 4-5 napra. És az már így oké. A két kicsivel meg itt lakunk szinte egymás mellett. Már külön voltunk Verával, amikor Sződligetre költöztünk, de mondtam neki, hogy „figyelj, találtam itt egy házat, a gyerekek miatt megvenném, de csak úgy tudom, ha te is jössz”. Úgyhogy csak 2 utca van közöttünk, egy perc alatt ott vagyunk egymásnál. Tegnap is például Hooligans fotózás volt este 7-ig, hazaértem fél 8-ra és mentem még át hozzájuk.

Lili: Szerencse, hogy ebbe Vera is belement…

Endi: A gyerekek a legfontosabbak! Ezért szinte a felnőtt kapcsolatok is ki vannak húzva az életünkből. Kicsit furcsa lehet kívülről nézni minket, mert nálunk az a normális, hogyha nálam vannak a gyerekek, akkor jöhet velük Vera is. Akár egy egész napot is együtt tölthetünk itt, nálam. Ha meg a lányok Veránál vannak, akkor én is ott lehetek egész nap. Emellett nehezen fér meg egy kapcsolat. A gyerekeimet, amíg fel nem nevelem őket – az még legalább 5-6 év -, semmilyen felnőtt kapcsolat nem előzheti meg. Nincs az a nő! (Lili nevet) Eléjük senki nem kerülhet a világon.

Lili: Apa-lánya szerelem van ezek szerint nálatok is, ahogy nálunk is volt. Tehát van egy olyan bizalmi kapcsolat közted és a lányaid között, ami mással nincs meg.

Endi: Úgy szoktam mondani, hogy mély lelki kapcsolatunk van! Én nagyon lelkis vagyok egyébként. Egy csomó filmen sírunk együtt a gyerekekkel. Fekszünk egymás mellett a kanapén és nézzünk mondjuk a Szenvedélyek viharában-t vagy az Üres várost és potyognak a könnyeim. Ugyan most apa titulusban beszélgetünk egymással, de sokkal inkább a barátjuk vagyok a lányoknak és rengeteget tanulok tőlük. Én nem eljátszani akarom a szülőt, hogy rájuk szóljak bármiért is. A franc se akar rászólni senkire! Ezek a szabályok nem érdekelnek. Azt élvezem, hogy barátok vagyunk, egyenjogú barátok. A kor nem számít. Bár én eleve gyerekes vagyok egyébként is, meg későn érő, meg bohém… (Lili mosolyog) Minden, ami számomra oké, de egy felnőtt nőknek már kevésbé az hosszútávon. (nevet) Majd egy kicsit nőnek a te gyerekeid is és meglátod milyen jó ez, hogy bármiről tudunk beszélgetni. Tudom, hogy nagyon szeretnek. Én is őket, de a lényeg, hogy mindig számíthatnak rám. Ez nagyon fontos dolog, úgyhogy mindig elmondom nekik is ezerszer.

Lili: Akkor nem vagy szigorú apa…

Endi: Nálunk alapszabályok vannak. Nem vagyok nagyon tudatos szülő, csak egy-két dologban, de amellett kitartok. Ilyenek például az emberi értékek, amik számomra a legfontosabbak. Teszek rá… vagyis nem azt mondom, hogy ne tanuljanak jól, de nem az az elsődleges. Az emberség; a köszönés, a megköszönés, az emberekkel való szerénység. Ezek a fontos dolgok. Ebben hiszek, így élek, és ezt vissza is igazolta nekem az élet. Így 50 évesen már mondhatok ilyeneket. (mosolyog) Igenis, imádom az embereket. Ha átvertek egy párszor, vagy ha át is fognak még, akkor is. Én csak ezt a hitemet tudom továbbadni nekik és le is kopogom, eddig minden jól is működik ezen a téren.

ROCK AND ROLL ÉS APASÁG

Lili: Úgy tudom, a zene iránt nagyon is érdeklődnek a lányaid is. Mennyire vannak jelen a koncerteken, mennyire avattad be őket a zenei világodba?

Endi: Teljesen belevonódtak. A legnagyobb lányomnak van egy saját zenekara is. Csináltam neki egyet…

Lili: Te csináltál neki egy zenekart?

Endi: Nem akarom azért magamra fogni teljesen, de mondjuk úgy igen, segítettem neki. Ő még nem tudta akkor megcsinálni, úgyhogy én hoztam neki össze, de ez az övé. Most már Kiara is énekel, színészkedni járnak a legkisebb lányommal együtt. Szóval mindenkinek megvan a saját maga hobbija. Amikor tudnak, akkor jönnek koncertekre is. Most már ez teljesen magától értetődő, hiszen nagyok, de kicsiként is elcibáltam őket, ahova tudtam. (Lili mosolyog) De ebben semmi kínzás nincs. Vagy olyasmi, hogy most rájuk erőltessem, hogy „apád fellép, és ezt látnotok kell, hogy hogyan hepajkodom a színpadon”. Annak semmi értelme. Nálunk soha nincs ilyen. Nem kötelező eljönni. Ha akarnak itthon vannak vele, ha akarnak, eljönnek. Nem dicsőítem magam nekik, sem. Mindenki ember. És szerintem bárki, aki többnek gondolja magát másoknál, az hülye.

Lili: Éjszaka rocker vagy, tehát napközben pihensz vagy pihennél, de közben meg ott szeretnél lenni 100%-ban a lányok életében is, mint édesapa. Ezt a két énedet, a rockzenészt és az apukát, mennyire tudod elválasztani? Már ha egyáltalán el kell választani…

Endi: Ez egy olyan téma, amibe azért néha belebukom, megmondom őszintén.

Lili: Mert ez elképesztően nehéz!

Endi: Erről talán még nem beszéltem soha a médiában, de így van, ez igenis nehéz… (megakad a netkapcsolat) Valamiért az égiek nem akarják, hogy elmondjam ezt a sztorit. (nevetnek) De most már csak azért is elmondom. Az embernek van egy vénája. Én rock and rollra születtem és kész, ha tetszik, ha nem. Zenész vagyok, bulizom. Aztán képbe jönnek a gyerekek, akiket a legjobban imádsz a világon. Miközben nem változott meg a vénád, nem lettél más ember. Csak bejöttek a képbe olyan emberek, akik a legfontosabbak lettek számodra és a legjobban szereted őket. Viszont! A rock and roll nem múlt el. Nem tudok olyan lenni, hogy akkor mostantól nem érdekel, hogy nézek ki vagy mit szeretek, mert apa lettem és akkor szandálba viszem őket az iskolába vagy az óvodába. Nem. Szandált nem veszünk fel soha az életünkben! (Lili nevet) Hiába vagyok 50 éves, ha iszom egy-két italt, rögtön 18 éves leszek újra és a „glam korszakban” érzem magam. Ez sosem változik. Legszívesebben az asztalon táncolnék ilyenkor egy szál gatyában és meg is teszem akár, de csak akkor, ha nincsenek ott a gyerekek. Ha velem vannak, akkor alkoholmentes sört iszom, mert különben hajtana a vénám. Mindegy, hogy mennyi idős leszek, mert a kor nem számít, a lelkem mindig ilyen lesz. A lányaim ismernek és tudják a dolgaimat, de nem biztos, hogy mindig szeretik is amilyen vagyok, úgyhogy ezen még tényleg dolgoznom kell.

Lili: Akkor mit szólnál hozzá, hogyha mondjuk egy hasonló típusú csávót vinnének haza, mint amilyen te vagy?

Endi: Nagyon-nagyon sok szeretettel várom. (Lili nevet) Én az éjszakában élek, férfiből ott találkozom mindenfélével. Nem akarok senkit lebuktatni a feleségeik előtt, de egy öltönyös csávó ugyanolyan rossz tud lenni, mint a tetovált. Attól még, hogy valakinek öltönye van, nem lesz jófiú. Sajnos a férfi, az férfi. Nem mindegyik természetesen, nem úgy akartam mondani. Csak az a lényeg, hogy nem a küllemen múlik. Úgyhogy felőlem jöhetnek bármilyen pasikkal. Nem vagyok az a tipikus apósjelölt. Jöjjenek csak! Azért vettem akkora házat, hogy mindenki elférjen benne és legyen saját szobája, saját privátszférája a barátjával. Én majd mulatok velük, aztán aki kibírja az éjszakát velem, maradhat. (nevetnek)

Lili: De azért ilyen apatigris vagy nem? Ott van a 14 éves nagylányod, bizalmi kapcsolatok van, tényleg nem véded őt sem a pasiktól? Hiszen azt mondod, mindent a lányaimért…

Endi: Igen, mindent a lányaimért, de attól még nem harccal indítok. Én boldog embereket szeretnék. Hogy a fenébe mondhatnék olyanokat, hogy „jaj, ne csináljátok úgy, mint én”. Miért? Én boldog vagyok. Csinálják úgy az életüket, ahogyan szeretnék. Az a lényeg, hogy boldogok legyenek. Tanácsot persze adok nekik, vagy ha valaki megbántja őket, akkor az meneküljön. De ha nem bántják, akkor mit képzelnék én magamról, hogy beleszólok az életükbe. Én is utáltam azt tiniként. Mondjuk anyukám nem szólt rám, lehet, hogy ezért maradtam ilyen. (Lili mosolyog) De engem anyám boldognak nevelt és én ezt akarom továbbadni. Ez a legfontosabb dolog az egész világon.

 „APÁM, CSAK ANNYIT KÉREK, HOGY ÖLELJ MEG”

Lili: Jó, hogy említetted anyukádat, mert most kicsit visszautazunk a múltba. Az már sok mindent elárul, hogy azt mondtad, anyukád téged boldognak nevelt, és ha 50 évesen valaki ezt tudja mondani, hogy ez bejött, az szerintem egy édesanyának a legnagyobb elismerés, a legnagyobb bók. De milyen gyerekkorod volt? Mennyire volt például erős nálatok a szülői minta, amit esetleg szeretnél te is továbbadni?

Endi: Két éves koromban elváltak a szüleim. Apukám el is került aztán Budapestre, vele sosem volt annyira erős a kapcsolatunk. Voltak hullámvölgyeink. Két hónapja halt meg. Mielőtt elment volna, azelőtt 2 hónappal kibékültünk és mindent meg tudtunk beszélni. Az utolsó két hónapban…

Lili: Addig nem is tartottátok a kapcsolatot?

Endi: De, tartottuk. Laktam mellette is, ugyan külön lakásban, de egymás mellett. Nem úgy volt rossz a kapcsolat. Csak ő egyszerűen nem érezte ezt az apa vénát. Mondok egy példát. Gyerekkoromban kérdezte – amikor már nem voltak együtt anyával és nála nyaraltam Pesten -, hogy „fiam mit kérsz, mit szeretnél?”. Azt válaszoltam, hogy „apám, csak annyit kérek, hogy ölelj meg”. Azt mondta erre: „nem tudlak”. (kicsi csend) Nálam ez pont fordítva van. Nálam az ölelés fontosabb, mint bármi más. Barátságban, emberek között is ezt gondolom, nem csak a családban. Én pont az ilyen értelemben vett testi és a lelki dolgokban jobban hiszek, ő nem volt ilyen. Az utolsó 2 hónapban – ilyet előtte én csak filmekben láttam -, megbánt mindent. Halála előtt 8 évig nem szólt hozzám. 8 évig nem volt kapcsolatunk. Mentem oda a gyerekekkel, nem engedett be. Nem is értettem. És most, ebben a két hónapban, amikor feküdt az ágyon, elmentem hozzá a kórházba, rám nézett 8 év után és ez volt az első mondata: „fiam, legutoljára megbeszéltük, hogy csak akkor találkozunk, hogyha valamelyikünk meghal”. Ettől függetlenül ott maradtam mellette. Remélem, hogy jobb helyre került, a Mennyországba vagy a túlvilágon, mert láttam a szemén, hogy máshogy néz rám. Bevittem a gyerekeket is hozzá. A legkisebbet egy évesen látta utoljára! Hát nem szörnyű? Itt éltünk egy városban! (megtörli a szemét) Nem rosszat akarok én mondani, csak a tényeket. De mindent megbocsátottunk egymásnak. Nem volt ő olyan nagyon beteg egyébként, csak pont jött ez a vírushelyzet is és nem tudtunk bejárni sem hozzá. Ennek valamiért így kellett lennie. Olyan jó lett volna még 2-3 évet így együtt lenni, a gyerekekkel is! Látni, hogy végre megértette, mi az, hogy szülőnek lenni. Látott engem az ágya mellett állni, ahogy a gyerekeim a nyakamon csüngnek, mert szeretjük egymást. Erről beszéltem én neki gyerekkoromban is. Azért kell ölelkezni, mert annyira szereti az ember a másikat. (kis csönd) Viszont anyám nekem mindent megadott.

A SZERENCSI FIÚ, AKI MÁR 5 ÉVESEN ZENEKART ALAPÍTOTT

Lili: Vele nőttél akkor fel Szerencsen…

Endi: Igen. És nagyon szép gyerekkorom volt Szerencsen. Szinte szegénységben éltünk, mert anyukám egy fizetésből tartott el minket és azért az nem ugyanaz, mint amikor teljes a család. Apám meg ugye itt volt Pesten, annyira nem is támogatott minket anyagilag. De gyönyörű gyerekkorunk volt tényleg, nagyon! 5 éves korunkban megalapítottuk a zenekarunkat. Tehát már 45 éve együtt zenélünk Tibivel, vagyis Csipával .Hogyan is mondhatnék rosszat erről a drága, jó életről? (mosolyog)

Lili: Nagyon korán jött a zene az életedbe, de mégis hogyan? Szerintem mindenféle túlzás nélkül mondhatjuk, hogy az ország egyik, ha nem a legjobb dobosa vagy, ebben azért az elmúlt 45 évben rengeteg munka is van.

Endi: Nem vagyok én a legjobb dobos, csak a legismertebb. (nevet)

Lili: Oké, akkor ezt én mondom. (mosolyog) De ezt a 45 évet bárhonnan nézzük rengeteg. Hogy jött az életedbe a zene, a dobolás?

Endi: Nincs zenész a családban. Anyukám tud valamennyire zongorázni, de csak minimálisan. Nagymamám 10 évig zongorázott, de nem is tudom, hogy hogyan került az életembe a zene. Anyám is csak arra emlékszik, hogy 5 éves koromban kértem egy kis dobot és aztán Tibivel óvodás korunkban megalapítottuk a zenekart. Azóta barátok vagyunk, de azt nem tudom, hogy zajlott az alapítás. Feldobtunk egy pengetőt meg egy dobverőt, és aki kapja, marja megcsináltuk. (Lili nevet)

 „A HOOLIGANS, A CSALÁD”

Lili: Nem is értem, hogyan lehet egy óvodában alakult zenekart 45 évig működtetni!? Csak úgy, hogyha az a második családod, nem?

Endi: Hihetetlenül szerencsések vagyunk, hogy mai napig is ennyire jóban vagyunk. Például tegnap a fotózáson találkoztunk 3 hónap után először a zenekarral, és olyan nagy ölelkezés volt! Természetesen nálunk is bőven voltak hullámvölgyek, minden tekintetben. Nem csak a zenekar pályafutása terén, hanem emberként is. Főleg még fiatalabb korban, amikor az ember vádaskodik vagy jönnek csajok a képbe… Aztán ezek szépen elcsitulnak. Nem tudok más szót mondani erre, minthogy igazi barátságról van szó. Ez már majdnem olyan, mint a szerelem, ami átváltozik szeretetté. A barátságra nem szokták mondani, hogy mire változik át. De még tapintatosabbak lettünk egymás felé, még önzetlenebbek, még jobban tudunk egymáshoz alkalmazkodni. Nem vagyunk már sülve-főve együtt, de egy évre általában le van kötve 80 koncertünk. Ami azt jelenti, hogy minimum 80 napot együtt töltünk, ehhez jön még legalább 60 nap a próbateremben és még 30 valami másért. Tehát az év felét együtt töltjük, annál többet nem is kell. (mosolyog) Mindenkinek megvan a saját baráti köre, meghagytuk egymás magánszféráját, mint tényleg egy szép szerelemben.

Lili: Azt el tudod képzelni ennyi idő után, hogy másokkal is zenélj?

Endi: Nekem van Havasi Balázzsal egy projektem, amit már kb. 10 éve nyomunk. Több, komoly fellépésünk is volt már ezzel Magyarországon az Arénában, de külföldre is eljutottunk vele. Ettől függetlenül a Hooligans az első. Nekem jött ez a lehetőségem, az Isten adta, összebarátkoztunk Balázzsal és lett ez a projekt. Ráadásul már tényleg annyira kiforrta magát a dolog, hogy a Carnegie Hallban tudtunk vele fellépni! Meg olyan helyeken, ahova én be sem rakhattam volna a lábamat, még ha felveszek egy öltönyt, akkor sem. (nevetnek) Viszont egy életünkre emlékezünk, még ha lehet, hogy több is van, ezért az ember ki akar próbálni más dolgokat is. A Hooligansnek már nem tehet rosszat egy ilyen projekt, annyira összenőttünk. Lehet, hogy az ember mással is kipróbálja, milyen másokkal zenélni, de a Hooligans a család. Kitágult a világ, a Földet is olyan könnyen át tudjuk szelni, bárhova elmehetünk, úgyhogy azt gondolom, nekünk is ki kell próbálnunk mindent, ami jó. És én ezt teszem.

APA-LÁNYAI

Lili: Beszéltünk már róla, hogy a lányaid is zenélnek. Szerinted ez így is marad? Lesz közülük olyan, aki viszi tovább a te zenei vonaladat, akiben ott van ugyanaz a rocker véna, mint benned?

Endi: Mind a háromban látom, mert mind a három nagyon muzikális. A két kicsi jár ilyen musical órákra. Vannak fellépéseik, ahol táncolnak, verset mondanak vagy prózát és persze, énekelnek is. Mellette légtornász órára is járnak. Tissue, az a neve. Ezzel is vannak fellépéseik. A legnagyobb lányommal viszont komolyan elbeszélgettem úgy 1,5 éve, mert azt láttam, hogy csak a zene érdekli. Akkor csináltuk neki a zenekart is. Kérdeztem tőle mi szeretne lenni, rávágta, hogy zenész. Ő most megy gimnáziumba, úgyhogy olyan iskolát is választottunk neki, ahol a művészi dolgokat előnyben részesítik. Úgyhogy a nagylányom szerintem biztosan viszi ezt tovább és a rivaldafényben fog kikötni. És a két kicsi is. Ha nem is egy zenekarral, de valamilyen módon mindenképpen színpadon lesznek, mert imádnak szerepelni.

Lili: Van olyan, amit a szüleidtől hoztál, tanultál, kaptál és mindenképpen szeretnéd átadni a lányaidnak?

Endi: Én anyukámtól a szeretet kaptam. Most 83 éves és még mindig igazi rock and roll csaj! (Lili mosolyog) Hagyott boldognak lenni, szárnyalni és én ugyanezt adom az összes gyerekemnek. Próbálgatni, irányítgatni lehet. Én 5 éves korom óta úgy kelek fel minden nap, hogyha megkérdezik, hogy mi vagy, azt mondom, zenész. És ő ezt hagyta. Soha nem volt benne semmilyen kérdőjel. Elfogadta, hogyha próba van, akkor próba van és semmi más nem fontos. Ezt tudom talán legjobban továbbadni a gyerekeknek. Azért vagyunk ezen a bolygón, hogy próbáljuk meg egymást építeni, segíteni. Én ebben hiszek.


Fotó: Szekeres Dominika Nikolett