Egy gyermek, egy olimpiai arany. Még egy gyermek, még egy olimpiai arany. Megszületik a harmadik gyermek és nem sokkal utána egy világbajnoki arany. Mintha egyik csoda hozta volna a másikat maga után. Aztán valamiért ez a sikerszéria megszakadt és az ország sportoló anyukája élete legnehezebb időszakát élte át. Erről is ugyanolyan kendőzetlen őszinteséggel mesélt Rókusfalvy Lilinek, mint a sikerekről - Nagy Tímea, párbajtőrvívó.

EGY ÉLETRE SZÓLÓ SZERELEM KEZDETE

Rókusfalvy Lili: Most az Olimpia Világnapja apropóján beszélgetünk, de ahhoz, hogy eljussunk a te olimpiai szerepléseidig, kicsit visszább kell mennünk az időben. Egészen 10 éves korodig, amikor vívni kezdtél. Azt gondolná az ember, hogy ez igazi fiús sport. Hogy kerültél a vívóterembe?

Nagy Tímea: (mosolyog) Akkor mondta nekem egy legény, hogy vív én pedig követtem. Így jutottam le a vívóterembe. Nem azért, mert azt mondták, hogy valami szupertehetség vagyok.

Lili: Akkor minden egy 1,5 évvel idősebb fiú miatt kezdődött?

Timi: Megmondom őszintén, arra már nem emlékszem, hogy hány éves volt a srác. Teljesen plátói szerelem volt. Nem is emlékszem rá, csak arra, hogy kinyomoztam, a VASAS-ban vív és ezért én is lementem vívni. (Lili mosolyog) Ennyi volt a történet. Aztán ő abba is hagyta 2 hét után, én meg maradtam.

Lili: Hogyha nem a fiú, akkor mi tartott téged ott, a páston?

Timi: Miután elment a srác, úgy voltam vele, hogyha már elkezdtem és dolgoztam benne 3 hetet, akkor csinálom még egy kicsit. Aztán még egy picit… Aztán olyan sokáig csináltam, hogy akkor meg már 2 év után azt mondtam, hogy lassan elkezdek versenyezni, ami persze nem jött csak így össze. Szóval adta magát a dolog. Ment az idő. A végén meg már nem hagytam abba, csak 30 év után.

Lili: Akkor neked semmi családi kötődésed nincs végül is a víváshoz. Nincsenek vívó felmenőid vagy egy olyan példa előtted, amit követni szerettél volna.

Timi: Nem, nincs. És igazából a családomban sem sportolt soha senki igazán. Nagymamám kézilabdázott, de abbahagyta, amikor férjhez ment. Anyu pedig kosarazott egy ideig. De senki sem komolyan, csak így ugri-bugrira, hobbiból.

OLIMPIA-NAP

Lili: A 2000-es Sydey Olimpia volt az első győztes olimpiád. Mi mindennel volt kikövezve az utad, amíg idáig eljutottál?

Timi: Már a kezdetektől nagyon rögös volt a pályafutásom. Említettem már, hogy azt hittem, 2 év után én is elkezdhetek versenyezni. A többiek versenyről versenyre jártak, engem viszont nem engedtek. Azt mondták, hogy nagyon béna vagyok, úgyhogy csak a 4. év után engedtek versenyre.

Lili: Ez a negatív kritika hajtott téged tovább, felbőszített, hogy csak azért is megcsinálom? Vagy akkor inkább törés volt benned, egyfajta eltántorodás a vívástól?

Timi: Nagyon sírtam. De akkor azért úgy elkattant nálam valami, hogy azért is meg fogom mutatni, hogy nem vagyok annyira béna. (keresi a szavakat) Amikor még nem hisznek az emberben, amikor az edző még nem hisz a tanítványban az egy nagyon nehéz időszak. Mindenki azt mondta, hogy hagyjam abba, mert annyira tehetségtelen vagyok. Emlékszem arra is, hogy apukám lement a terembe és vitt egy konyakot az edzőnek, hogy „ne küldjék már el a gyereket a vívóteremből, mert annyira azért nem béna és úgy szeret járni”. És akkor maradhattam…

Lili: És mikor siketült végül elérned a mestered bizalmát?

Timi: Egy éve vívtam, amikor jött egy új edző. A régi pedig azt mondta, hogy a jókat megtartja magának, a bénákat meg átadja az új edzőnek. Úgyhogy én az új edzőhöz kerültem. Ő csak azt látta, hogy annak ellenére, hogy nem versenyezhettem, mindig ott voltam, mindig többet edzettem. Aztán négy év után elmehettem az első versenyemre. A másodikat pedig már meg is nyertem. Ekkor neki feltűnt, hogy mást csinálok versenyen, mint edzésen. Téthelyzetben 150%-os tudásomat adom és akkor elkezdett velem egy kicsit külön foglalkozni. „Ugyan dundi a kiscsaj, ugyan félős, olyan kis szerencsétlen”, de észrevette bennem a szorgalmat. Amit azzal díjazott, hogy mindig 5-10 perccel többet foglalkozott velem.

Lili: De hogy lesz ebből olimpiai arany?

Timi: Hát a szorgalom, kitartás. Nem tudom. A totális bekattant állapot…

Lili: Tudtad azt - onnantól fogva, hogy azt mondták neked, hogy béna vagy -, hogy olimpiát akarsz nyerni?

Timi: Nem, én jó akartam lenni. Jó vívó akartam lenni. Persze, hogy olimpiai bajnok akar az ember lenni. De nem úgy ébredtem minden reggel, hogy tudatosan erre készültem volna. Egyszerűen meg akartam mutatni, hogy tudok én is nyerni egy negyedosztályú versenyt. Tudok én is nyerni egy harmadosztályú versenyt. Másodosztályút, első osztályút. És ez így ment tovább. Tőrözőként kezdtem. És megmondom őszintén, abban a vívó nemben nem sikerült volna, hogy a világ élvonalába tartozzak. Az alkatom miatt. A párbajtőr szerencsére akkor jött be, mint nők által is választható szakág, amikor én még amatőr voltam. Aztán bekerült az Olimpiára is. Magas voltam, nyúlánk és ez nagyon nagy előnyt jelentett eleinte. Aztán persze amikor már az egész világ megtanulta, hogyan kell vívni párbajtőrben, akkor már komoly csaták voltak.

Lili: Melyik sikereidre vagy a legbüszkébb? Hiszen azért számtalan van.

Timi: Ha a szakmait nézzük, akkor az az Olimpia természetesen. Bár azt mondják, hogy Olimpiát nyerni könnyebb, mint VB-t. A mezőny egy Olimpián gyengébb, mint a világbajnokságon a kvalifikáció miatt. Kevesebb a jobb versenyző az ötkarikás játékokon. A világbajnokságon viszont kisebb a pszichés terhelés. Hiszen az évente van, nem 4 évente. Ez még a szakemberek között is vitatott kérdés, hogy melyik a nagyobb győzelem. De én azt gondolom, hogy az olimpiai siker mégiscsak maradandóbb, mint egy egyéni világbajnoki cím.

Lili: Neked, így visszagondolva, olimpiai arany és olimpiai arany között van különbség?

Timi: Nem, nincs. Én nem úgy mentem a másodiknak neki, hogy akkor most meg kell védeni a címemet. Nem volt rajtam ilyen teher. Az elsőt megnyerni azért jó, mert az az első. Akkor az álmok teljesülnek. A második meg azért jó, mert..

Lili: Mert az a második. (nevetnek)

Timi: Igen, akkor már tudod, hogy mit nyertél. Tudod, hogy itthon hány ember drukkol, hányan büszkék rád, hány ember gratulál… Más úgy fölállni a dobogó tetejére, másodszorra, hogy tudod, mi zajlik otthon. Ez is nagyon jó dolog. (mosolyog)

Lili: Nagyon kevesen voltak ebben a sportágban olyanok, akik meg tudták védeni az olimpiai címüket. Ez azért csak ad ennek a győzelemnek egy plusz értéket…

Timi: Én mindig azt mondom, hogyha valaki olimpiai bajnok, az már, hogy kétszer, háromszor vagy ötször, nem oszt, nem szoroz.

HITEM ÖNMAGAMBAN, A SPORTBAN

Lili: Ahogy így beszélgetünk egy ideje, azt kell mondanom, nagyon erős és kitartó személyiség vagy és ez elengedhetetlen a sikerekhez. De a vallás, a hited mennyire segítette a pályádat? Akár azokat az időszakokat, amikor Olimpiára készültél, vagy amikor nehezebb volt?

Timi: Nem a hit az, ami segít. Persze elmentem imádkozni, elmentem templomba. Kértem a jó Istent, hogy segítsen, mert nyerni akarok. De azért ez nem ilyen egyszerű. (nevet) Nem hiszem, hogy nekem ez segített. Sokkal inkább a hit által kapott alázat. Vagy a szerénység. Bár ez nem a legjobb szó, mert az első, atlantai olimpiai részvételem után, amikor egy borzasztó nagyot égtem - ötödik lettem úgy, hogy nyernem kellett volna -, utána épült fel bennem ez a tulajdonság. Egyszerűen én tudom magam kínozni. Ehhez kell egyfajta genetika, egyfajta kattanás. Vannak olyan emberek, mint például a testvérem – ő is vívott egyébként néhány évet -, aki az első 400 méter futás után, amikor rosszul lett, abbahagyta a sportot. Pedig sokkal tehetségesebb volt, mint én.

Lili: Csapatban is értél el sikereket. Mennyire tartod magad csapatjátékosnak?

Timi: Ötször nyertünk VB-t csapattal, de az Olimpia együtt nem jött össze egyszer sem. Azt mondják egyébként, hogy a vívás az egyéi sportág. Viszont én az olimpiai arany után nagyon magányos voltam az ünneplésben, hiszen a többieknek nem sikerült. Amikor meg csapatot nyersz, az annyira jó dolog, hogy együtt tudsz ünnepelni mindenkivel. Olyan önfeledt boldogságban úszik mindenki. Az egyéni az más. Ott kizárólag saját magad szúrod el vagy vívod meg az aranyat.

EGY GYERMEK, EGY OLIMPIA…

Lili: Mondanám, hogy most a sportról térjünk át az anyaságra. De nálad ez a kettő nagyon szorosan összefügg. Hiszen az első gyermeked az első olimpiai aranyad előtt nem sokkal született…

Timi: Igen, a Csenge. De ugye az volt, hogy én mindent az atlantai olimpiára tettem fel. Azt mondtam, hogy ezt meg fogom nyerni, hiszen előtte minden versenyt megnyertem, ahol elindultam, de nem sikerült. Ennek ellenére a mesterem azt mondta pár nappal a kudarc után, hogy „nekem még a mai napig te vagy a világ egyik legjobb vívója, ne add föl!”. És ez a mondat végig ott csengett a fülemben. Úgy éreztem, hogy tartozom a mesternek annyival, hogy visszamegyek vívni és bebizonyítom neki, hogy igaza volt és közösen csináljunk végig még egy olimpiai periódust. Csak közben a Csenge jelezte, hogy úton van, és akkor már nem volt annyira fontos nekem a vívás. Fontosabb volt az, hogy a Csenge megérkezzen, szép kiságya legyen, szép kis rugdalózói legyenek… (Lili mosolyog) Úgyhogy egy év kimaradt.

Lili: Teljesen kihagytál egy évet?

Timi: Nem, teljesen, mert még a hetedik, nyolcadik hónapban is vívtam. A pocakomat nem szúrhatták meg, de kb. egy órát a mesterrel rendszeresen dolgoztam, iskoláztunk. Én a terhességeimben mindig egy olyan 35 kilókat híztam, úgyhogy a 8. hónap végén azt mondtam, hogy „most már ez nem megy mester”. És Udvarhelyi Gábor azt mondta, hogy „jól van, akkor hagyjuk abba”. És ez minden babámnál így volt. Mondjuk Lucánál 40 kilót híztam, de ő mondjuk 5,5 kilóval született…

Lili: (hitetlenkedve) 5,5 kilóval?!

Timi: (nevet) Igen, de nekem mindegyik gyerekem 5 kiló volt. Pontosabban Csenge valamivel kisebb volt, de csak azért, mert 3 héttel előbb született. Ők ilyen nagyok lettek. Nem tudom mitől. (mosolyog) Azt mondja anyukám, hogy én is ilyen nagy baba voltam. Mindig is nagyon sokat küzdöttem a súlyommal egyébként, de amikor terhes voltam, akkor 100 kiló fölött is voltam.

Lili: Na jó, megszületett Csenge, de akkor mennyi munka volt abban mégis, hogy te újra pástra tudj állni? És persze ez lelkileg sem egyszerű, hiszen ott volt már a kislányod is. Közben meg neked ahhoz, hogy olimpián indulhass, nagyon gyorsan rendbe kellett szedned magad, nem?

Timi: Amikor megszületik a gyerkőc és elkezdődik ez az első néhány hétben tartó éjszakázás és azt sem tudja az ember, hogy fiú vagy lány. Vagy, hogy mit kell csinálni, az nagyon nehéz időszak volt. Közben elkezdtem edzésre járni. De szoptatni szerettem volna, szóval azért arra is figyelnem kellett, hogy egyek is. A kilók mégis csak úgy leolvadtak rólam. Szóval ezzel nem volt probléma.

Lili: Akkor könnyen vissza tudtál állni és ennek meg is lett az eredménye Sydney-ben. Aztán a második gyerkőcnél is pont ez volt, hogy Luca jött és megnyerted az athéni olimpiát.

Timi: Igen. Hazajöttem Sydney-ből és egy kicsit akartam fürdeni a sikerben, ezért egy évvel elcsúsztattuk a gyermekvállalást. Így 2002-ben érkezett Luca. És nekem még kevesebb időm volt felkészülni az olimpiára. Aztán végül az utolsó pillanatban mégis sikerült.

ANYASÁG ÉS SPORTKARRIER

Lili: Amikor a kisfiam, Boldi megszületett, én két hónap után visszamentem dolgozni, mert tudtam, hogy nekem ez kell ahhoz, hogy itthon is teljesen fel legyek töltve és teljes értékű anya lehessek. A sport viszont más. Te mennyire könnyen hagytad otthon a gyerekeket, amikor még picik voltak?

Timi: Csenge volt a legelső, őt volt a legnehezebb elengedni. Azt gondoltam, hogyha nem anyatejet eszik, akkor én rossz anya vagyok. Ilyen hülyeségek jutottak eszembe.

Lili: Én is azt hittem, hogyha nem vagyok éppen ott, akkor éhen fog halni a fiam.

Timi: Szó szerint ez volt velem is, igen. Ezért nekünk a végén már vagy 60 liter anyatej volt a hűtőben lefagyasztva. (mosolyog) Csak egy baj volt, hogy nem szerette eleinte a cumisüveget. Úgyhogy egyszer volt olyan, hogy én versenyen voltam, Csenge meg 37 órán keresztül inkább nem evett. Ez akkor egyszer fordult elő. Utána már nem volt ezzel gond. Sosem volt ott egyébként velem versenyen. Nem tudtam úgy vívni. Edzőtáborból mindig hazajöttem, kivéve közvetlenül az Olimpia előtt, amikor már nagyon csak arra koncentráltunk, hogy a lehető legjobb formám hozzam. Az nekem olyan volt, mint egy wellness szálló. Ki tudtam aludni magam éjszaka, tudtam asztalnál ebédelni nyugiban. (Lili mosolyog) Attól függetlenül, hogy edzettem 6 órát, mégis sokkal kipihentebben érkeztem Sydneybe, mintha otthonról mentem volna. Az volt csak a probléma, hogy mivel ennyire messze volt az Olimpia az átállás miatt már 10 nappal előbb oda kellett utazni. Ez nagyon nehezen ment.

Lili: Mit gondolsz, sportolóként változtatott rajtad bármennyit az anyaság?

Timi: Nyugodtabb lettem. Mert tudtam, hogyha kiesek, akkor sem fog összedőlni a világ. Nem mindegy, hogy hogyan áll valaki oda a pástra. Hogy az van-e benne, hogyha nem nyerem meg ezt a meccset, akkor az egész életem felesleges volt. Vagy úgy, hogyha nem nyerem meg, akkor sincs semmi, mert hazamegyek, és ott van az életem, ott a család.

Lili: Ki segített neked abban, hogy tényleg el tudj menni és a sportra tudj koncentrálni? Mert azért ezt egyedül nem lehetett volna véghezvinni.

Timi: Ott volt a volt férjem és a családja; az édesapja, édesanyja. És az én családom is; édesapám, édesanyám és a tervérem. Tehát mindenki készen állt, hogy segítsen amíg edzésen vagy versenyen vagyok. Abszolút kiszolgáltak, úgyhogy mindenkinek nagyon nagy köszönettel tartozom.

SPORTOLÓ ANYUKA, SPORTOLÓ GYEREKEK

Lili: Mind a három gyermeked sportol, vízilabdáznak. Ők mennyire űzik komolyan a sportot?

Timi: Csenge már 22 éves, ő OB 1-ben játszik. De úgy látom, lassan inkább átpártol a bírói területre. Elkezdte ezt a szakmát is kitanulni, miközben versenyez. Luca lányom, ő napi rutiban edz és jár bajnokságokra és Csanád fiam is ugyanebben a cipőben jár. Hogy aztán mi lesz belőlük? Teljesen mindegy nekem. Addig, amíg ők szívesen járnak le edzésre, az olyan nekem, mintha minden nap versenyt nyernének.

Lili: A vívás szóba jött náluk egyáltalán? Bepróbálkoztál kicsit, hogy azért valamelyikük vívjon?

Timi: Nem, Isten ments! Én mindig azt mondtam, hogy semmi olyat nem csinálunk, amit nem ők választanak. Csak egyet kértem, hogy sportoljanak. Luca egyébként vívott két évig, de aztán abbahagyta, mert azt mondta, hogy számára annyira nem izgalmas ez a sportág. Megmondom őszintén, nagyon örülök, hogy abbahagyta a vívást, mert én meghaltam a versenyein. (mosolyog)

Lili: Rosszabbul élted meg, mint a saját versenyeid…

Timi: Sokkal. És nem szerettem, hogy mindig összehasonlítottak vele. Neki ez azért nagyon nehéz lehetett, hogy a Nagy Tímeának a kislánya. Lehet, hogy úgy élte meg, amikor vereséget szenvedett, hogy szégyellem. Vagy azt érezte, hogy ő nem tud olyan jó lenni, mint én. Úgyhogy nagyon örülök, hogy nem lett vívó. Sokkal jobb ez a vízilabda pálya, mert így nem hasonlítgatnak.

Lili: Gondolom, így is nagyon izgulsz azért a meccseiken…

Timi: Igen, de egy szerencsém van, hogy nem ismerem annyira a szabályokat. (Lili nevet) Innentől kezdve, nem tudom szidni a bírót, mint ahogy mindenki szidja. Illetve mind a két lányom kapus, így legalább azt tudom, hogy mikor gól és mikor nem. (Lili nevet) A fiamnál már jóval nehezebb. Ott mindig csak azért aggódom, hogy ne kapjon egy pofont vagy egyet a szeme alá.

Lili: Mi mindent kapnak szerinted a gyerekeid a sporttól, miért volt ez neked annyira fontos?

Timi: Szerintem az egész személyiségük sokkal egészségesebb emiatt. Sportolni nem azért jó vagy nem azért kell, mert bajnok lesz az ember, hanem amit az odavezető úton tanul, az a fontos. Aki az azon szembejövő akadályokat legyőzi - lehet ez a fáradtság, a napi rendszeres edzésre járás, a lemondások -, azok beépülnek a személyiségébe. Nem attól lesz valaki nagy ember, hogy olimpiai bajnok lesz, hanem attól, hogy odáig eljutott. Ezért szeretném, ha még Csenge is játszana kicsit, hogy tanuljon az összetartásról, összetartozásról.

2010, A VÁLTOZÁS ÉVE

Lili: A 2010-es éved mindenféle szempontból fordulópont volt az életedben. Mind magánéletileg, mind a sportban. Hogy élted meg ezeket a változásokat?

Timi: Ekkor én már a Hajós Alfréd Uszodában dolgoztam, szervezőként. Volt egy nagy barátom, Móna István.  Azt szoktuk mondani, hogy a szerelemben van a nagy ő, de ez ugyanúgy a barátságban is megvan, szerintem. Nekem ő volt a nagy barátom az életemben. Annyira feltétel nélkül szeretett engem… Ha ő nincsen, én biztosan nem jutottam volna el idáig sportolóként. Ő egyébként 70 éves volt már, amikor beteg lett, csak annyira egy hullámhosszon voltunk, hogy a barátságunkban egyáltalán nem számított a kor. Ebben az évben kórházba került és tudtuk, hogy már nem fog kijönni. Naponta jártam be hozzá, ápoltam, etettem, felolvastam neki. Mellette ott voltak a gyerekek és közben a férjemmel annyira megromlott a kapcsolatunk, hogy úgy döntöttünk, külön utakon folytatjuk. Akkor már a vívás sem jelentett örömöt. Túl sok volt a feszültség körülöttem az életben.

Lili: Itt volt egyszerűen az ideje annak, hogy ezt elengedd.

Timi: Igen. Akkor már voltak fontosabb dolgok, mint például az, hogy be tudjak járni Istvánhoz a kórházba. Az sokkal fontosabb volt, mint egy kvalifikációs verseny. Olyan érdekes, hogy teljesen el tudtam engedni, hogy a vívás abbamaradt az életemben.

Lili: Mennyire maradtál egyedül akkor a három gyerekkel?

Timi: Csanád, a fiam ekkor volt 5 éves. Ő még kimondottan pici volt. De ez az, amire a sport igazán megtanít, hogy amikor azt érzed, minden elveszett és nem tudsz mibe kapaszkodni, akkor föl tudsz állni. Mert föl kell állni! Hiszen jön a következő kihívás az életedben. Mint például, hogy egyedül maradtam a három gyerkőccel, de ők attól még éhesek, álmosak, hisztiznek, szeretnek... Nem volt idő az önsajnálatra. Amit nagyon szégyelltem, az maga a válás volt. A mai napig nagyon-nagyon szégyellem. Mindig azt kértem Istentől, hogy családban tudjak élni és öregedjek meg, mint ahogy a szüleim. És ezt nem tudtam megvalósítani. És a gyerekeknek sem tudtam megadni, hogy családban nőjenek fel. Mindig két ember a hibás. Úgyhogy valószínűleg sok olyan hibát elkövettem én is, amit most már nem tennék. 50 évesen már könnyű okosnak lenni…

Lili: Olyan furcsa, hogy ezt a szót használtad az imént, hogy szégyelltem. Ki előtt?

Timi: Magyarország előtt. Akkoriban mindenki arról beszélt, hogy egy gyerek, egy olimpiai arany. Még egy gyerek, még egy arany. Mindenki az anyaságot, a sportolót, a családot kötötte hozzám. Annyira nem akartam, hogy erről beszéljenek az emberek, hogy sokan még a mai napig is meglepődnek, ha meghallják, hogy elváltam. Nem volt ez publikus sokáig. Viszont sokkal jobb lett így a kapcsolatunk. Csak egy dolgot kell tiszteletben tartani; a gyerekek az apukájukat ugyanúgy szeretik, mint az anyukájukat.

PÁSTRÓL AZ USZODÁBA

Lili: Ehhez a nagy változáshoz hozzátartozik az is, hogy más területen kezdtél dolgozni. Előbb a Hajós Alfréd Uszoda, majd a Duna Aréna létesítményvezetője lettél. Hogy érzed magad a vizes sportok világában? Milyen volt ide vívóként belecsöppeni?

Timi: Sokan néztek nagyot, amikor megjelentem a Hajós Alfrédban vívóként. (nevetnek) Nehéz is volt, meg könnyű is. Meg kellett ismernem a vizes közeget. Számomra ugye ez egy teljesen ismeretlen fogalom volt. Viszont ismerős volt teljesen, hogy miről szól. Tudtam, hogy miért dolgoznak a sportolók, az edzők. Ez nagyon sokat segített. Azért mégiscsak a sportból jöttem én is.

Lili: Most nem csak a vizes sportok résztvevőit, de az egész országot – sportolókat és sportrajongókat egyaránt – megrázta a hír, hogy Benedek Tibor örökre elment. Nem sokkal később pedig felmerült, hogy esetleg a Duna Arénát az emlékére, a tiszteletére róla nevezik el.

Timi: Szerintem első sorban Tibi családjának kellene erről döntenie, hiszen ők tudják azt, hogy mennyire állt egyáltalán közel hozzá az Aréna. Nagyobb gesztusnak gondolnám talán, ha az újonnan – a 2024-es vizes VB-re – épülő uszodát neveznék el róla. A Duna Aréna már nagyon összeforrt Hosszú Katinkával. Egyébként én már a legeleje óta tudtam, hogy min megy át Tibi. Szerintem Magyarország azért rendült meg ennyire a halála miatt, mert az egy dolog, hogy háromszoros olimpiai bajnok és nagyon fiatal volt, de mintha az emberek az igazi jóság elvesztését élnék ebben meg. Egy olyan embert vesztettünk, aki tényleg példaértékű, aki csak jót tett, aki már majdnem mesebeli figura. Miért ilyen emberek mennek el? Ezért gondolják azt sokan, hogy szemétség az egész.

Lili: Gondolom, hogy a gyerekeket is mélyen érintette a halála.

Timi: Tibi az UVSE szakmai vezetője volt, nekem pedig mind a három gyerekem itt vízilabdázik. Ő adta át nekik a díjakat. Mindegyikük személyesen is beszélt vele korábban. Úgyhogy ott voltak természetesen a gyertyagyújtáson is. Hihetetlen egyébként. Egy zarándok hely lett az uszoda fala, ahol kint van Tibinek a képe. Kárpáti Gyuri  bácsi képe is ott van. Annyi gyertya és mécses ég most ott! Nincs olyan perc, hogy ne álljon valaki a kép előtt. Tényleg valódi zarándokhely lett. Ő volt a remény.

fotó: ZARANDOK_DMARC20200618037 / alatta fel kell tűntetni: Fotó: Mónus Márton (MTI)