Most szól:
Vezeti:
×
2022.07.31. Vasárnap 08:20

Hallgasd velünk! – Heti zenei friss (2022.07.29.)

Mai összeállításunkban az elmúlt két hét újdonságaiból szemezgetünk. Itt van a szintipop-veterán Bananarama, az angol indie-pop-rock énekes-dalszerző Jamie T, a pár évvel ezelőtt váratlanul befutó Maggie Rogers, a blues-rock mágus Jack White, valamint az év talán legjobban várt LP-jét megjelentető Beyoncé. Az albumok a lemezcímekre kattintva meghallgathatók.

Bananarama – Masquerade (In Synk)

Tény, hogy a Bananarama a nyolcvanas években volt a csúcson. Olyan emlékezetes slágerekkel jutottak be a brit és amerikai top 10-be, mint a Robert De Niro’s Waiting, a Cruel Summer, a Love In The First Degree, az I Heard A Rumour, és a feldolgozásaikkal (Venus, Help! vagy az Esőember című filmben is felcsendülő Nathan Jones) is nagy sikert arattak. Titkuk abban rejlett, hogy a három énekesnő egyszerre énekelt, és így keletkezett az orgánumaikból egy negyedik, jellegzetes hang. Siobhan Fahey a nyolcvanas évek végén kiszállt, majd átigazolt a Shakespear’s Sister-be, a Bananaramát így egy ideje a másik két alapító tag, a még mindig egyaránt remek formának örvendő Sara Dallin és Keren Woodward alkotja. Viszonylag töretlen rendszerességgel szállítják a dalokat és albumokat, és három évvel legutóbbi munkájuk, az In Stereo után már itt is a 12. lemezük, a Masquerade. Az időközben közös autobiográfiát is megjelentető Dallin-Woodward páros ezúttal sem szakad el a new wave-es, szintipopos hangzástól, legfeljebb modernizálja azt, és ugyan nem villant már akkora slágert, mint a fentebb említett dalok, de ettől függetlenül egy korrekt produkciót tett le most is az asztalra. A Forever Young számcím meg önmagáért beszél.

Jamie T – The Theory Of Whatever (Polydor / Universal)

A 36 éves Jamie T (születési nevén Jamie Alexander Treays) az elmúlt másfél évtized egyik legstabilabban teljesítő énekes-dalszerzője az angol színtéren. A dalaiban indie-popot, poszt-punkot, folkot és hiphopot vegyítő zenész 2007-ben robbant be a köztudatba Panic Prevention című debütáló lemezével, melyet tinédzserkori pánikrohamai ihlettek. A kritikusok azt mondták róla, hogy egymagában megtestesíti Billy Bragg, Joe Strummer és Mike Skinner stílusát, míg volt, aki „egyszemélyes Arctic Monkeys-nak” titulálta. A 2009-es Kings & Queens épp hogy csak lemaradt a brit lista éléről, és az öt évvel későbbi Carry On The Grudge, valamint a 2016-ban kiadott Trick is jól teljesített. A most megjelentetett The Theory Of Whatever dalszerzői sessionjei alatt állítólag 180 (!) szerzemény született, amiből az albumra végül 13 került fel. Jamie továbbra is félúton szólal meg az éneklés és a rappelés között, az egyik számot (50,000 Unmarked Bullets) Kim Dzsongunról írta, a British Hellt pedig a metal-legenda Glenn Danzig jegyzi. Jó kis lemez, az életmű újabb gyöngyszemmel bővült.

Jack White – Entering Heaven Alive (Third Man)

Bő három hónapja csak, hogy bemutattuk Jack White legutóbbi lemezét (Fear Of The Dawn), és már itt is a legújabb albuma, az Entering Heaven Alive. Akkori cikkünkben jeleztük, hogy a Fear… rockos dalaival ellentétben az Entering… folkos szerzeményeket fog tartalmazni; Jack (akit korábban a Meg White-tal közös The White Stripes-ból ismerhettünk, nem beszélve The Raconteurs és The Dead Weather nevű projektjeiről) tehát tartotta a szavát. Amolyan Mike Oldfieldos módszerrel ismét egyedül ő játszotta fel a legtöbb zenei részt, de azért akadt pár segítőtársa is. A dalok ezúttal is Nashville-ben kerültek rögzítésre, a Led Zeppelin hatása pedig továbbra is letagadhatatlan a White-életműben. Az biztos, hogy a két idei albuma közül ez sikerült jobban, az NME kritikusa pedig egészen odáig ment, hogy az Entering Heaven Alive az eddigi legjobb szólólemeze.

Maggie Rogers – Surrender (Debay / Universal)

Az 1994-es születésű Maggie Rogers Marylandben nőtt fel, hétévesen hárfázni kezdett; később ehhez hozzájött a gitár és a zongora, és nemsokára már saját szerzemények is születtek. 2012-ben kiadott egy EP-t, valamint felvételt nyert a New York Universityre zenei szakon. 2014-ben megjelentetett egy folkdalokat tartalmazó EP-t, majd egy európai látogatása során beleszeretett az elektronikus zenébe. Egy kreatív blokkot követően 15 perc alatt megírta az Alaska című dalt, amire Pharrell Williams is felfigyelt. Egyre nagyobb hype bontakozott ki körülötte, a Haim és a Mumford & Sons hívta turnézni, és így talán már nem is volt olyan meglepő, hogy első „igazi” albuma, a 2019-es keltezésű Heard It In A Past Life egészen az amerikai lista második helyéig jutott. Ezt egy Grammy-jelölés követte, majd pedig egy kis poszt-graduális képzés a Harvard kihelyezett tagozatán. Időközben elkészült a második album is, a Surrender, mely elődjéhez hasonlóan electro-popos dalokat tartalmaz, néhol folkos és indie-s motívumokkal körítve. A felvételek a híres New York-i Electric Lady Studióban, a Peter Gabrielhez köthető Real Worldben, valamint az énekesnő szüleinek garázsában zajlottak. A Shatter című dalban Florence Welch vendégeskedik, a kritikusok elégedettek, és itt az ideje, hogy Maggie Rogers neve mifelénk is egyre ismerősebben csengjen.

Beyoncé – Renaissance (Parkwood / Sony)

Beyoncét nem igazán kell bemutatni – ő napjaink legnépszerűbb énekesnője, és ezt a pozíciót már jó ideje birtokolja. Folyamatosan jelen van, bár hozzá kell tenni, hogy szólóalbummal viszonylag régen jelentkezett már: ez volt a 2016-ban kiadott, artpopos hatásokat mutató Lemonade. Két évre rá családi lemezt adott ki férjével, Jay-Z-vel The Carters néven, Everything Is Love címmel. Azóta kaptunk tőle egy koncertdoksit és egy hozzá tartozó élő albumot, szerepelt az Oroszlánkirályban, rendezett is (Black Is King) készített betétdalt filmhez, énekelt number one slágerben (Megan Thee StallionSavage Remix), na de koncentráljunk hetedik szólólemezére, a ma kiadott Renaissance-ra. Queen Bey új albumán hiphop, R&B, disco és elektronikus tánczenei hatások kavarognak, a címet pedig a pandémia okozta sokkból való ébredés, kilábalás ihlette. Ahogy egy ilyen lemezen illik, mindegyik dalt legalább egy focicsapatnyi ember írt, és a producerek száma se sokkal kevesebb. Ehhez képest jóval kevesebb a vendég (közülük a legnevesebb Grace Jones), a hangminták között meg felbukkan a Right Said Fred-féle I’m Too Sexy, az I Feel Love című Donna Summer / Giorgio Moroder klasszikus, valamint a Milkshake Kelis-től (aki állítólag semmit nem tudott az egészről). A Guardian kritikusa szerint az egy állítólagos trilógia első részének szánt Renaissance ugyan nem a legjobb lemez a Beyoncé diszkográfiában, de még így is az idei év egyik legjobb és legfontosabb popalbuma. Jövő héten ez lesz a number one mindenhol - akárki meglássa.