Most szól:
Vezeti:
2022.10.01. Szombat 07:20

Hallgasd velünk! – Heti zenei friss (2022.09.30.)

Mai összeállításunkban ismét két heti termésből válogattunk. Múlt hétről itt van az ausztrál fiúcsapat 5 Seconds Of Summer, a prominens felmenőkkel rendelkező Maya Hawke, az e heti újdonságokat pedig a szokás szerint rendkívül művészi Björk, az elnyűhetetlen Pixies és a továbbra is maszkok mögé rejtőző Slipknot szállítja. Az albumok a lemezcímekre kattintva meghallgathatók.

5 Seconds Of Summer – 5SOS5 (BMG)

Aki ott volt kereken öt hónappal ezelőtt a 5 Seconds Of Summer koncertjén a Budapest Parkban, az már hallhatott három dalt (Complete Mess, Easy For You To Say, Take My Hand) az ausztrál zenekar most megjelent ötödik lemezéről. A Luke Hemmings vezette pop-rock (bár inkább pop…) csapat 2011-ben alakult, és eleinte amolyan YouTube szenzációnak számított, ráadásul a srácoknak viszonylag hamar sikerült szert tenniük egy előzenekari posztra a One Direction előtt. Eddig mind a négy lemezük óriási sikert aratott (top 3-as helyezések az óceán mindkét partján), és minden bizonnyal ez a sors vár 5SOS5 című friss munkájukra is. Az együttes két éven keresztül dolgozott a dalokon (közben Hemmings és Ashton Irwin dobos is szólóalbummal jelentkezett), melyek a frontember szerint igencsak introspektívre sikeredtek. A Clash Music kritikusa szerint ez a 5 Seconds Of Summer legegységesebb, legbátrabb és egyben legjobb albuma eddig.

Maya Hawke – Moss (Mom+Pop)

Ha valakinek az apukáját Ethan Hawke-nak, az anyukáját pedig Uma Thurmannek hívják, akkor joggal lehet sejteni, hogy a gyermek nem szenved hiányt tehetségben. Így is van: a 24 éves Maya Hawke szerepelt a Volt egyszer egy Hollywoodban és a Stranger Things-ben – a sorozat szereplőgárdájának több tagjához hasonlóan neki is van zenei karrierje. Ihletői között olyan nevek szerepelnek, mint Leonard Cohen, Bob Dylan, Joni Mitchell és Patti Smith. Első dalait 2019-ben adta ki, és a következő év elején, még közvetlenül a pandémia előtt sor került az első koncertfellépéseire is. A stílszerűen a Mom+Pop nevű kiadóhoz tartozó Maya 2020 októberében adta ki első lemezét, a folkos beütésű Blush-t, és mostanra elkészült a Moss címre hallgató folytatással is. Elmondása szerint a Folklore című Taylor Swift album hatott a dalaira, melyekben amolyan vissza-a-suliba hangulat köszön vissza. A fő témák között az újjászületés és az elfogadás bukkan fel, a kritikusok el vannak ragadtatva, és egyöntetűek azok a vélemények, melyek szerint a Moss a Blush-hoz képest még jobban sikerült. Biztosan sokat hallunk még Mayáról, és nem csak a szerepei kapcsán.

Björk – Fossora (One Little Independent)

Ha valaki felhelyezte Izlandot a zenei térképre, az egész biztosan Björk. A nyolcvanas években zenekarával, a Sugarcubesszal ért el nemzetközi sikereket, a kilencvenes években indított szólókarrierje révén pedig a legjelentősebb női énekes-dalszerzők közé emelkedett. Albumai szinte egytől egyig végtelenül izgalmasak, dalai között szerepelnek nehezen emészthető experimentális szerzemények és könnyen megjegyezhető, de sosem felejthető popslágerek, videoklipjeit a legjobb rendezőkkel készíti, és lemezborítóira is óriási műgondot fordít (azért a 2017-es Utopia predatoros artworkjével sikerült egy kicsit mellélőnie). A Fossara ötéves albumcsendet tör meg most: a cím egy latin kifejezést takar, és nagyjából úgy lehet lefordítani, hogy ’ásni’. A dalokat jelentős részben Björk édesanyjának halála ihlette, ráadásul az énekesnő hosszú idő után hazatért hazájába, és ott készítette el a nagylemezt. Nehéz meghatározni, mit hallunk, de hogy ezúttal nem a slágeresebb vonal dominál, az biztos. „Kísérleti avant-pop” – ezzel a meghatározással talán nem nagyon lövünk mellé. Háttérzeneként a Fossara nem igazán működik, egyértelműen több hallgatást igényel; már persze ha van időnk, türelmünk és lelkierőnk többször is meghallgatni.

Pixies – Doggerel (BMG)

A 5 Seconds Of Summerhez hasonlóan a Pixies is fellépett idén a Budapest Parkban – ők mindössze pár hete jártak itt, és ők is játszottak dalokat a megjelenés előtt álló albumukról. Black Francis (vagy még menőbb művésznevén Frank Black) és csapata igazi kultuszzenekar: négy lemezt készítettek a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, és amolyan grunge-elődnek számítanak, akik nélkül a Nirvana soha nem futott volna be. A bostoni csapat 1993-ban feloszlott, és aztán bő egy évtizeddel később állt össze újra. További tíz év kellett ahhoz, hogy bevonuljanak a stúdióba, és most már a reunió óta további négy LP-nél tartanak. A Doggerel nem rossz munka, de új rajongókat nem fog szerezni vele az együttes, a zenekart ismerők viszont minden bizonnyal ezt is szeretni fogják. A Pixies továbbra is inkább nagyon fontos, mintsem nagyon jó zenekar, de ez is sokkal több, mint amit a legtöbben valaha elértek ebben a szakmában.

Slipknot – The End, So Far (Roadrunner / Warner)

Az 1995-ben Iowában alakult Slipknot az egyik legnagyobb név a metalzenei színtéren. Corey Taylor és maszkos csapata amolyan behatárolhatatlan jellegű fémzenét játszik – vannak benne grúvos, alteres, indusztriális és nu metalos elemek is, de azt is mondhatjuk, hogy az együttes lényegében a saját műfaján belül alkot. Közvetlenül a pandémia előtt jártak nálunk legutóbb, 2020 februárjában, és aztán hamar neki is álltak hetedik albumuknak, melyet most meg is kaptunk The End, So Far címmel. Itt debütál a zenekar legújabb perkása, Michael Pfaff, aki a három évvel ezelőtt kivált Chris Fehnt váltotta. Megkapjuk a szokásos slipknotos ízeket, de azért vannak újítások: a nyitó Adderallt a szintetizátorok uralják, a Medicine For The Dead a Tool hatását mutatja, a Finale című zárószámmal pedig egy kicsit a balladisztikus stadionrock terepére merészkedik a zenekar.