- Marci, a dalaitok igazából: karakterek és attitűdök. Ezek különféle emberek, vagy pedig te vagy mindegyik - valamilyen fázisban?

- Igazából tényleg karakterek - de közösen alkotunk. Nem én vagyok mind, hanem a zenekar. Például a Senki sem pont egy olyan dal, aminek a nagyon nagy részét - még a szövegét is - elsősorban a Dani írta. Az ő érzelmi világát tükrözi -  ezért van az is, hogy főleg ő énekel dalban. A többi dal szövegét elsősorban én írtam -  különböző személyiségfejlődési fázisokat és érzéseket fogalmaznak meg az elmúlt egy évből -  ebből a nagy kavalkádból, amiben voltunk/voltam/vagyunk. Tehetségkutató, országos ismertség, kétlakiság -  pesti élet ÉS pécsi élet -  ez a kettészakadás. És ugyanez a gyerekkor/felnőttkor közötti lét, az az állandó kérdések - hogy valójában mi az, amit szeretnék csinálni... Én persze tudom, hogy mit szeretnék csinálni - de hogy valójában és pontosan mégis mi az én utam - akár zeneileg, akár emberileg. Hogy mi a helyes út, és mi az, ami nem helyes. És hogyha az ember ennyire benne van valamiben, amennyire mi most benne vagyunk ebben a pörgésben, akkor nagyon sokszor megtörténik az, hogy összezavarodsz: nagyon nehéz különbséget tenni, hogy mi az, ami jó és mi az, ami rossz. Húszévesen az ember amúgy is feszegeti a határait... szerintem ez a lemezre is tök jellemző, hogy kérdez, hogy utat keres. Igen, nagyon különbözőek a dalok, tényleg nincsen két ugyanolyan. Emberileg és zeneileg is keressük a hangunkat. És talán a végére meg is találjuk.

- Már a Hóvirág szövegében is ott van az a folyamatos kettősség, hogy egyrészt az vagy, amilyennek látszol - és amilyennek látnak - másrészt pedig amilyen vagy valójában. Hogy tud az ember észnél maradni, mikor egy ilyen örvénybe kerül? Mennyire kell állandóan figyelned azt, hogy mit csinálsz, és jó helyen vagy-e? És hogy őrzöd meg a folyamatos éberségedet?

- Én azt gondolom, hogy elég tudatosan élem az életemet - így a karrierépítést is. De zenekari szinten is próbáljuk úgy csinálni, hogy bár ösztönös döntéseket hozunk, de mindig tudatosan átgondoljuk azt, hogy mik az opcióink és mik a lehetőségeink, és hogy hogyan tudjuk abból kihozni a lehető legjobb dolgot. Pláne úgy, hogy alapvetően mi nem vagyunk kiadónál, full függetlenül működünk, és saját menedzsmentet csináltunk. Mindent saját tőkéből finanszírozunk - vagyis a koncertezés bevételeiből.  Számunkra a példa a 30Y meg pl. a Punnany Massif. Ők nagyon motiválóak a fiatal zenészek számára. Jellemző szerintem az alkotási módszeremre az is, hogy elég objektíven vagyok képes látni a  dolgokat és így tudok  írni is róluk. Amúgy nem is tudok impulzívan írni. Mikor nagyon benne vagyok valamiben, akkor kivárok - és majd utána. Ha eltelik valamennyi idő, és átszűrtem magamon, akkor tudom megfogalmazni, amire gondolok.

-  Hááát, akkor jó sok minden történt veled az utóbbi időben....vegyük sorra a dalokat! A Jéghidegen: egy elhidegülős kapcsolat.

- Fú, hát meg az, hogy egész más stílus igazából. Meg próbálunk is szerintem most kiszállni ebből a nagyon poposdiból, és inkább az alternatív felé menni. Ugye az van, hogy én -  főleg az tehetségkutatós időszakban -  nagyon nem tudtam eldönteni azt, hogy mi legyen. Szerintem az volt a holtpont így az életemben. Nem tudtam, hogy ki vagyok, nem tudtam, hogy ki szeretnék lenni -  semmit nem tudtam, csak be voltam dobva a mélyvízbe.  Találjam föl magamat... Az élő show-ban csúcsosodott ki ez az érzés.  A közeg, amiben voltam,  nem feltétlenül az a közeg volt, ahova én alapvetően tartozni akartam. És az, hogy ki szeretnék lenni, azt ezáltal nem igazán tudtam meghatározni - és hogy ki vagyok, azt meg úgyszintén...részben emiatt. Más részben amiatt, hogy gyorsan jött a sok változás: pécsi gimiből hirtelen budapesti élet, és  wow! azonnal felismer mindenki - miközben előtte meg a kutya nem tudta, hogy vagyok... nyilván. Elég nagy kontraszt volt - és akkor volt az, hogy nem tudtam zeneileg sem, hogy mit akarok csinálni. Ma szerintem az, hogy zeneileg jól érzem magam, meg boldog vagyok abban, amit csinálunk, az a zenekarnak, a srácoknak köszönhető. Mert amúgy mi nagyon régóta nagyon jó barátok vagyunk, és zenéltünk is még gimiben együtt.

- Akkor a popból tulajdonképpen a zenekar hatására indultál el az indie-alti irányba?

-  Szerintem ez túlzás, nem, nem. Most az indie-t rámondják mindenre, az az igazság. Engem pl. az Arctic Monkeys inspirál és azok a zenekarok, amik picit rockosak de azért van bennük mindig egy kis egyéni íz. Tehát nem egy egyszerű rock and roll, nem egyszerű popzene, nem is egyszerű alternatív, hanem hogy mindig van valami kis fűszer az egészben, amitől egyedi lesz. A Mehringerben szerintem pont azért tök jó, mert más, mint itthon szokásos. Én azt látom, hogy sok zenekar Magyarországon homogén: van öt figura, akik nagyon hasonlítanak, nagyon egy dolgot gondolnak, egy egységet képeznek, és ez így egy zenekar. Nálunk meg itt van öt ember, tök máshogy néznek ki, totál mást gondolnak, totál mást szeretnek, és öt irányba húz mindenki - de valahogy a végén mindig összetalálkozunk.

- Mesélj a Hasta la Vista c. számról légyszi! Ez teljesen kilóg a repertoárból.

-  Igen...kedvelem a népzenét, és szerettem volna egy olyan számot, amiben, ami picit ilyen mulatósabb, picit olyan, amin az emberek a koncerten megmozdulnak, lehetrá táncolni.  Csárdásos kis izé, tényleg: egy picit cigányos ritmus, egy picit népzenés. Van a közepén egy tök szép hegedűkiállás. Azt például konkrétan egy olyan sample, amit a producer a Dór Matyi, aki csinált. Az édesapjának van egy népzenei gyűjteménye. Abból válogattunk ki hegedűszólamokat, azokat szépen egymásra vágtuk, és hangnembe tettük - és a végén egy tök szép hegedűszólam lett belőle. Nagyon-nagyon sokat ad szerintem a dalhoz. Most élőben  gitárral játsszuk azt a részt, meg énekelve. A szöveg pedig ironikus. Átver a téhóm (nevet).

- És a Fekete szurok? Hogy " Hogy hogy lehetnék szerelmes, ha nem szeretem magam" - elég tömör megfogalmazása egy fontos tudnivalónak...egy baromi jó sor. 

- Ez az a dal, ami a leggyorsabban készült el a lemez dalai közül.  Délelőtt Lorka behozott egy riffet,  írtam rá egy kis verzét, aztán összeraktunk egy refrén témát - összejátszottuk, és kábé megvolt. A szöveget meg ráírtam délután - és kész lett.  Két nap alatt csináltuk. Utána még alakulgatott -  és koncerten például tök máshogy játsszuk, sokkal elvontabb és sokkal kevésbé zörgős, meg ilyen torzított, hanem jóval inkább,  egy ilyen dark, ilyen sötét, sötét, rock, rock dal.

- Figyelj, minden számban van vagy cigi, vagy fia, vagy por?

- Van. És ez jellemző. Nem ránk. A zenekarban is mindenki dohányozgat, meg iszogat - de normális keretek között zajlik általában. Most nyilván 20 évesek vagyunk, fiatalok vagyunk, szeretünk szórakozni, szeretünk bulizni. De a dalok a társadalmi jelenségről szólnak.

- Ilyenek most a magyarok szerinted? Vagy a húszévesek ilyenek?

-  Ez full, magyar társadalom -  nem a fiatalok, hanem en bloc szerintem.

- Van a setlisten egy Színház című dal.  Én erről nem találtam semmit.

- Nincs még. Kiadatlan. Itt játsszuk most először. Ez gyakorlatilag a földi lét és a mennyországi lét, vagy a halál utáni létnek az összehasonlítása, hogy vajon melyik a jobb. Gyakorlatilag arról szól, hogy ez az egész, ami itt van,  csak egy nagy színház, és mindannyian színészek vagyunk, és bőven túljátsszuk a szerepünket ...és persze túl sokat akarunk. Ennek is most fejeztem be a szövegét, és átküldtem a Daninak, és ő még egy picit szépítgeti, meg ügyeskedik még vele, szerintem. Vagy elrontja. És akkor utána nem is hiszem, hogy Színház lesz a végén a címe....

-  Így végén áruld el, kérlek, hogy öt éve mit gondoltál, mit fogsz csinálni öt év múlva?

- Húúúú - akkor voltam 15-16 éves...

- Ha visszagondolsz: akkor hogy láttad magad 2022-ben? Mit szerettél volna? És, hogyha most előre gondolsz öt évre, 2027-re, akkor mit látsz?

- Szerintem én teljesen ezt akartam akkor már. Full így képzeltem el. Az most hülyén hangzik, hogy totál így, mert nyilván apró aspektusait azt nem tudom így pontosan. Tudom, hogy azt akartam, hogy valami olyat csináljunk, amit szeretünk csinálni, ami olyat csináljunk, ami őszinte, ami önazonos, és hogy zenéljünk. Bár egyébként még jövőidőben beszélek mindig mindenről - mert még mindig úgy érzem, hogy nagyon sokat kell bizonyítanom magamnak is, meg mindenkinek.

- És öt év múlva hol szeretnétek látni magatokat?

- Én remélem, hogy akkor is úgy lesz, ahogy most van. A régi önmagam büszke lehet majd az új önmagamra, mert szerintem a tizenöt-hat éves énem amúgy büszke lenne rám - ami egy nagyon jó dolog. Hát addigra már remélem, hogy lesz öt lemezünk - de legalább három. Szerintem évente kell egy lemez, vagy legalább egy EP. És addigra már remélem, hogy úgy fogunk menni mindenhova, hogy már nem kell gondolkodnunk az útiköltségen... meg semmin nem kell gondolkodnunk, lehet egy évben száz koncertünk, meg két Budapest Park és élhetjük az igazi rock and rollt! Nem mintha most nem azt élnénk -  de hogy addigra már remélem, hogy emberileg is sokat fogunk fejlődni, és felnövünk normálisan. Nem maradunk gyerekek, mint amilyenek most vagyunk.